Ha az ellenzék * a siker reményében kívánná megkísérelni a következő - vagy akár az az utáni - választások megnyerését, akkor a politikai kommunikációban, annak eljárásaiban és eszközeiben gyökeres és professzionális fordulatot kellene végrehajtania. Az alábbiakban a terjedelmi korlát adta lehetőségek között összefoglalom e szükséges fordulat néhány alapmozzanatát illetve a  4. ponttól kezdve definíciókkal és példákon mutatom be a politikai kommunikáció eredményességét  meghatározó egyes jelenségeket.

*Az „ellenzéket”  itt egységes megnevezéssel illetem, részben az egyszerűség kedvéért, részben pedig azért, mert az alábbiak egy olyan csoportosulásra értelmezhetők, amely különbségei ellenére egységes vagy egyeztetett stratégiával lép fel.

1)      A szervezett és célra irányuló politikai kommunikáció nem űzhető eredményesen egyes szereplők spontán tevékenységeként. A célra ráhangolódni és a kommunikációs tananyagot elsajátítani nem képes szereplőket csak kivételesen szabad szerepeltetni, amennyiben saját személyiségük súlyával, nevükkel és eszközeikkel képesek a csoport sokrétű társadalmi beágyazottságának érzékletét kelteni („testimonial”). A spontaneitás  a politikai kommunikációban maga is célra irányuló rendezett narratív üzenetté válik.

2)      A politikai kommunikáció a széles körben elterjedt naiv és hibás közvélekedéssel szemben nem a személyes véleménynyilvánítás illetve tényközlés közege. A politikai kommunikáció elmélete és a diszkurzív politikatudomány alapismeretként kezeli azt a felismerést, hogy „a politikai valóság jelentést hordozó szimbólumok és nyelvi formák révén létezik. Ezek nem leplei és díszei, kiegészítő és árnyaló tényezői valami „igaz” és „mély” realitásnak, hanem az igazi és mély valóság hordozói.”  azaz hogy  „A politika jelenségformája nem a hatalom, az állam, az érdekküzdelem vagy valami intézményi realitás, hanem a ’zűrzavaros’ nyelvi fenomén, amelyben mindezek egzisztálnak, és amelyek révén a cselekedetek részévé lesznek.”  (http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tkt/diszkurziv/ch02s04.html)

3)      A  politikai kommunikáció aktusait a résztvevők akaratától függetlenül mindenképpen létrejövő szövegegész („vita”, „beszélgetés”) részeinek kell tekintenünk, nem pedig alkalomnak véleményünk kifejtésére, érzelmeink feltárására vagy tények szövegkörnyezettől független ismertetésére. Az egyes szövegek a beszélő szándékától függetlenül egymásra reagálnak, egymásba fűződnek – és más tudattartalmakat mozgósítva „narratívákba” rendeződnek.

4)      A „narratíva” nem elbeszélés, hanem az elbeszélések alaptörténetének újra meg újra ismételhető, rekombinálható vagy rekombinálódó váza, sajátos és leírható szerkezeti és szerveződési tulajdonságokkal. A narratíva közvetlenül nem cáfolható, nem számolható fel, nem változtatható meg, mert – metaforikusan szólva – újra meg újra továbbszövi önmagát, izolálja és begyógyítja a rajta tényállítások által ütött sebeket, olyan érvekkel és levezetésekkel,  amelyek  tele vannak a legalapvetőbb logikai és érvelési hibákkal.

A narratíva alkotójának reflektálnia kell arra, hogy narratívát épít: ez lényegében szinonimája annak az állításnak, hogy ha eredményt kíván elérni, nem hihet a saját narratívájában. Hihet a céljaiban, hihet az értékeiben, hihet önmagában és társaiban,  hihet küzdelme értelmében -  a  narratívájának az objektív érvényességében nem. Az élet izgalmasan igazságtalan: nem szokott megfelelni  szándéketikai doktrínáknak.

Aki tudja magáról, hogy narratívát épít, az mindig előnyben lesz azzal szemben, aki – miközben a politikai kommunikáció közegében szövegét mindenképpen narratívaként értékelik, s ha az csonka és szakszerűtlen, akkor hibás, „vízió nélküli”, erőtlen, hazug, mozgósításra alkalmatlan narratívaként – az önkifejezés vagy a nyílt színi  igazságkeresés nehézségeivel viaskodik.

Elméletileg elképzelhető ugyan egy olyan politikai kommunikációs közeg, amelyben a tényállítások önmagukért állnak helyt és önmagukban mérhetők össze azonos tárgyra vonatkozó más tényállításokkal, azonban a közeg természete rövid távon azt jutalmazza, aki ettől a modelltől eltér, és így – hacsak nincs a politikai elit főáramának egészét átfogó megegyezés a narratívaképzés határairól, akkor ilyen határ nem lesz, és a mérkőzést nem lehet egyoldalúan érvényesített szabályok alapján lejátszani – azaz a „higgadt, tárgyszerű, ellenőrizhető állításokra támaszkodó, visszafogott és participatív” politikai felfogásnak magának is markáns, professzionális narratíva és „vízió” formájában kell megjelennie.

5)      Identitást adó politikai narratívákat csak más, szintén  identitást adó politikai narratívákkal („víziókkal”) lehet legyőzni. Minden megszólalásnak nemcsak a legyőzni kívánt narratívát kell lebontania, hanem egyben a saját narratíva építésében, a mondanivaló folyamatos „keretezésében” is szerepet kell játszania,  tágítható terjedelmű, nagy asszociatív hálóval rendelkező vagy ellátható központi üzenetekkel.

Az ellenfél értelmezési kereteit akkor sem szabad elfogadni, ha az azokat megalapozó állításokkal részben egyetértünk: ilyenkor le kell bontanunk az adott értelmezési keretet, majd elemeit más központi üzenettel kell felhasználnunk.

Nyilvánvaló például, hogy ha az ellenzék meg kívánja nyerni a jelen kommunikációs küzdelmet, akkor teljesen függetlenül attól, hogy mit gondol Gyurcsány Ferenc tevékenységéről, morális és intellektuális tartalmairól, káráról és hasznáról, új szerepvállalásának kívánatos vagy kerülendő voltáról, nem fogadhatja el az ő démonizálására irányuló - „gyurcsányahibás” - értelmezési keretet és narratívát, mivel az a Fidesz narratív konstrukciójának központi tartóoszlopa. Azt le kell bontania, majd a saját üzeneteivel, és az ellenérdekű narratíva érvénytelenségének folyamatos hangsúlyozása mellett kell, ha szükséges, újraépítenie.

6)      „Támogató” narratívák: nem elégséges egy központi politikai-identitásképző narratíva megfogalmazása. Mivel az identitásképző narratívákkal szemben befogadói elvárás, hogy a közeg meghatározó tudati elemeire  valamilyen választ adjanak, a politikai közösség tudatában jelentőséggel felruházott tárgyakra, elsősorban történeti, nemzetstratégiai, világnézeti tudattartalmakra nézve szintén ki kell alakítani és a nyilvánosságban terjeszteni  kell azokat a narratívákat, amelyek a fő politikai üzenet érvényességét tág körben alátámasztják,  megerősítő világképet adnak, az ezt igénylő befogadó identitásközösség számára pedig eligazításul szolgálnak.  Ezeket a megszólítandó választói körnek csak a szűkebb köre igényli: azok, akik aktívan, mozgalmi alapon is terjesztői a narratíva folyamatosan rekombinálódó üzeneteinek és valójában totális identitást várnak el a politikai közösségüktől. Hiánya azonban azoknak is feltűnik, akik nem kívánják ezeket feltétel nélkül magukévá tenni. Lehet azt  választani, hogy nem mozgósítunk ilyen identitásképző narratívákat, azonban ennek a választásnak is identitásképző narratíva formájában kell megjelennie („ mi nem kényszerítjük világnézeti béklyóba választóinkat, hanem szolgáljuk őket”) és elégséges tudattartalmat kell tartalmaznia a folyamatos, rekombinálódó újra és újra megjelenéshez, ami minden narratíva lét- és terjedési módja.

7)      Nyelvi, logikai és argumentációs csapdák: a nyelvi  közlés különböző, itt nem tárgyalandó okoknál fogva igen tág teret kínál a visszaélésre. Visszaélésen itt a nyelvi közlés által keltett befogadói érzékelés és a szövegből ténylegesen levezethető állítások közötti tudatosan vagy rutinszerűen előidézett különbséget értjük.

Példaképpen: 

a)      egy felvetésre adott minden válasz egyaránt válasznak tűnik, és a választ annak tudatos feldolgozása, mérlegelése nyomán el nem fogadónak többnyire nehézkes, a beszédfolyamot megzavaró, pszichológiailag támadásnak feltűnő, illetve  nagy kreativitást mozgósító erőfeszítéseket kell tennie annak érdekében, hogy kimutassa: a válasz valójában nem válasz, hanem félrevezető állítások bevitele a diskurzusba – a vita valójában a viszontválaszokban dől el, mert ott van lehetőség a válaszként megfogalmazott szövegek minősítésére és új értelmezési keretbe állítására: a kérdés-válasz struktúra a viszontválasz lehetősége nélkül  a flagráns önleleplezés eseteit kivéve döntő módon a válaszadónak kedvez

b)      a kérdés feltevése maga azt az érzetet kelti a befogadóban, mintha a megszólított valóban válasszal tartozna ahhoz, hogy a kérdést megelőző állítása elfogadtassék, mégpedig  a kérdésben foglalt előfeltevéseknek illetve állításoknak megfelelően: „miért csak most emeli fel a szavát, hol volt Ön akkor, amikor  a gyurcsányista hazaárulók  tudatosan lőtték ki megannyi ártatlan szemét?”

c)       az „olyan, mint” operátor illetve szinonímái a nyelvi közlésben megteremtik azt a befogadói érzetet, hogy valóban relevánsan összehasonlítható illetve ellentétes „előjelű”, de azonos mértékű dolgok összehasonlítása történt meg: „a szemkilövő terrorlegények épp olyanok, mint az IMF gyarmatosítói”.

Az általunk kidolgozott és itt javasolt kommunikációs eljárás lényege az, hogy az ellenfél  hatástalanítani kívánt narratívájában illetve egyes szövegegységeiben megtalálható argumentációs-logikai hibákat (ide értve a fent illusztrált nyelvi csapdákat, a klasszikus logikai   hibákat illetve az argumentáció olyan strukturális hibáit, mint a „divergens érvelés”, az összeesküvéselmélet típusú, tehát tényállításokra invariáns érvrendszer, az „egyenlőtlen dekonstrukció”, az oksági viszonyok tételezésének számos anomáliája, köztük az oksági levezetési sor kezdetének önkényes kijelölése) feltárjuk és a feltárás eredményét lehetőleg frappáns módon visszavisszük az érvelés folyamatába, így nyelvi reprezentációkra metanyelvi reprezentációkkal válaszolva szerzünk előnyt. 

A narratívába bevont tényekre vonatkozó objektív  állításokkal  az úgynevezett „racionális” objektív visszacsatolást  tűrő  narratívák többnyire inkább összeegyeztethetők, mint az elsődlegesen identitásképző és metafizikai-totális világkép kialakítására vállalkozó narratívák. Az előbbiek felszíni reprezentációiban így  kevesebb a logikai-argumentációs hiba, míg az utóbbiak érdekes tapasztalatunk szerint kifejezetten igénylik az ilyenek minél nagyobb számú és növekvő hatókörű  megjelenését, talán „credo quia absurdum” alapon. Ezért az általunk javasolt eljárás, amennyiben azt az adott helyzetben „racionálisabb” fél érdekében alkalmazzuk,  közvetve felfogható a „közbeszéd megtisztítására”, „a tiszta gondolkodás győzelemre segítésére” irányuló morális aktusnak is.

8)      Általánosan megfogalmazható szabály, hogy akkor, amikor a tárgyszerű véleménynyilvánításra és tényállítások érvényességének összevetésére (azaz „normális kommunikációra”) nincs esély, akkor az érvénytelenítendő állításokra adott válaszokat mindig egy magasabb, bennfoglaló szintről kell megfogalmazni, és nem szabad magukra a tárgyinak tűnő állításokra védekezve reagálni. A tényállításra válaszul elhangzó „Amit ön mond, az színtiszta náci alapvetés”, „miért gyűlöl ennyire mindent, ami magyar?”, „a magukfajtán nem is szabad csodálkozni, az a természetes, hogy így beszél”, „ez egy megkeseredett ember véleménye”, „ez az állítás az ön erkölcsi mélyrepülésének bizonyítéka”, látszólag különböző természetű tárgyszerűtlen állítások, a közös bennük az, hogy az eredeti állításhoz képest egy bennfoglaló szintről (csoportképzés, minősítés stb. ), mintegy „átkarolva”, az eredeti állítás szintjéről elemelkedve válaszolnak.

Az argumentációs-logikai elemzés viszont  valójában metanyelvi állításokat fogalmaz meg, amelyek természetüknél fogva minden nyelvi állítás fölötti absztrakciós szinten helyezkednek el, ezért az „átkaroló” érvelésnek ez a legalkalmasabb eszköze. Sugallata az, hogy a megszólaló érdemben értelmezi és így bírálja az elhangzottakat. Megfogalmazásához és esetleges vitatásához intelligenciára és elemzőkészségre van szükség, amivel a politikai mém-replikátorok döntő hányadát eleve kizártuk a küzdelemből.

9)      Az úgynevezett karaktergyilkosságra kiváltképpen igaz az, hogy a helyes válasz csak a fenti értelemben „átkaroló” és az ellenérdekű értelmezési kereteket lebontó  válasz lehet. Egy vázlatos példa: „A Dávid Ibolya-ügyben immár jogerősen bebizonyosodott a politikai érdekű, a felelősségi viszonyokat homlokegyenest megfordító azon alaptalan vád tarthatatlansága, amelynek visszacsinálhatatlan eredménye a racionális jobboldal eltűnése és a kétharmad.

Ugyanígy jogerősen visszahullott a rágalmazók fejére  a Bajnai elleni abszurd „libavád” is. Ezért  amikor majd a kormányoldal illetve fizetett civiljei részéről a továbbiakban is folytatódik a karaktergyilkossági kísérletek sorozata, ezeket a vádakat a továbbiakban megtámadottak erkölcsi integritásának és a hatalom elvesztésétől való  félelemnek a bizonyítékaiként kell kezelni és ennek megfelelően büszkének kell lenni rájuk.  Majd ha helyreállt az alkotmány rendje és a jogbiztonság, minden megalapozott gyanút indokoló felvetést érdemben és törvényesen megvizsgálnak a köztársaság független nyomozati szervei.”

10)   Ha az ellenzék „baloldali mozgalom” helyett  kizárólag a köztársasági alkotmányosság helyreállítására szorítkozó pártot alapítana,  a jobboldalt is explicite megszólító módon megfogalmazott  programmal, gyakorlati példákon mutatva be a köztársasági alkotmányosság szétzúzásának következményeit a mindennapi élet és a gazdaság történéseiben, akkor ennek a megoldásnak - egyéb, itt nem tárgyalható előnyei mellett - a politikai kommunikációs nyeresége az lehetne, hogy használhatatlanná tenné a „guilt by association” alapú karaktergyilkossági rutint, az egyes résztvevőkről (illetve a „baloldalról”)  alappal vagy alap nélkül állítható negatívumok kiterjesztését az egész kezdeményezésre,  a vélelmezhető programpontok támadását, egyáltalán, egy nagyon nehezen célkeresztbe állítható, ellenségképbe nagyon körülményesen foglalható politikai „metaentitást” teremtene - a politikai cselekvés közegében valósítva meg a 8. pontban „átkarolásnak” nevezett eredményes kommunikációs eljárást.