* Egy majdani összefoglaló alább olvasható béta-verzióját a blog jelenlegi két szerzője közösen írta másfél évvel ezelőtt. Most elővettük, hogy az azóta szerzett belátásokkal és ismeretekkel bővítve és kiegészítve újraszerkesszük. Ezért különösen szívesen fogadunk minden értelmes kritikai megjegyzést.

---

Nem lehet publicisztikát írni anélkül, hogy egyben állást ne foglalnánk a publicisztika filozófiájáról: a műfaj értelméről vagy jelentőségéről, ha létezik efféle, és az alkotói eszközökről, amikkel ez megvalósítható. A kérdés figyelmen kívül hagyása is állásfoglalás: eszerint a publicisztikának nincs körülírható funkciója és szisztematikus módszertana, vagy ha van is, azt a közíró - mint amolyan művészféle - tehetsége, rutinja, intelligenciája által „érzi” anélkül, hogy rendszerezve végig kéne gondolnia, vagy vitára kéne bocsátania az erről alkotott gondolatait.
Az alábbiakban amellett fogunk érvelni, hogy mind a publicisztika jelentősége, mind az ennek elérését segítő eszköztár pontosan leírható, és hogy tudatosításuk elkerülhetetlen ahhoz, hogy a publicisztika betölthesse ezt a bizonyos funkciót.

Először is vizsgáljuk meg az alábbi példát, ami ugyanazt az eseménysort jeleníti meg két különböző politikai irányultságú publicisztikában. A például szolgáló mondatok nem valódi cikkek idézetei, hanem magunk állítottuk össze a sajtóban megjelent vélemények tipizálásával, megítélésünk szerint lényegi vonásaikat megőrizve annyira, hogy elemzésük eredménye releváns legyen.   

A)    Az őszödi beszéddel a kormány illegitimmé vált, majd a legitimitási válságot a békésen tüntető, a beszéddel végletesen megalázott magyar emberek brutális szétverésével, szemük kilövetésével tetézte, ám az ezt követő önkormányzati választásokon az emberek kinyilvánították kormányváltó szándékukat.  

B)    Az őszödi beszéd az elmúlt tizenhat év léthazugságaival való szakítás, a baloldalnak a hazugság csapdájából való kitörése, amit az ellenzék egy hipokrita kampánnyal, zavargásokat gerjesztve, az önkormányzati választások célját elhazudva használt ki a maga céljaira, és lehetetlenítette el a kormány munkáját a teljes ciklusra.

Láthatjuk, hogy a megtörtént eseményeket két eltérő logikai láncolatba helyezve, két különböző értékítéletet tükröző és egymással ellentétes következtetésre vezető narratívát kapunk. Mielőtt rátérünk arra, hogy összehasonlítható-e ugyanannak az eseménysornak a fenti kétféle beállítása, és nevezhetjük-e bármelyiket igaznak, érdemes feltenni a kérdést, hogy miért van szükség egyáltalán a kiválasztott események történetbe rendezésére, oksági viszonyok felállítására és következtetések levonására. Ha ugyanis az újságírás a tájékoztatást tekintené feladatának, akkor elégséges volna az események felsorolása, a középkori történelmi évkönyvek mintájára: 2006. szeptember 17., az őszödi beszéd hanganyaga nyilvánosságra kerül; szeptember 18., károkozás a Magyar Televízió épületében; szeptember 19., letartóztatások, négy rendőr súlyosan megsérül - és így tovább.  
Ami a történetet többé teszi az események steril felsorolásánál, az a morális tartalom, amit a szerző az elbeszélés kezdőpontjának kijelölésével és a kiválasztott események közti viszonyok meghatározásával sugall az olvasónak. Az így összeállított történetnek magyarázó ereje és jövőbe mutató konklúziója van, a felsorolásnak nincs. A felsorolást hiányosnak érezzük, mintha az események csak a történeti rendezésből leszűrhető tanulságokkal együtt érdemelnének figyelmet.

Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy sem az oksági rendezettség, sem az erkölcsi mondanivaló nem inherens tulajdonsága a megtörtént eseményeknek: ezt meg kell komponálni, a létrejött kompozíció jellege pedig függ azoktól a nyelvi eszközöktől, amiket a szerző a mű létrehozásához használ. Ahogy a történetírás, úgy a közéleti publicisztika is közösségi igényt elégít ki: olyan orientáló szerepet töltenek be, aminek segítségével a közösség létének eseményei rendezetten, a levont tanulságokkal együtt, tágabb erkölcsi világképekbe illeszkedően kerülnek a köztudatba, segítve a közösség önmagáról alkotott képének egyre részletesebb megrajzolását.

Visszatérve példánkra, az őszödi beszéd és az utána következő események kétféle értelmezésére: ha mindkét elbeszélés kompozíció, mint ahogy azok, akkor értelmetlen a kérdés, hogy melyikük az igaz. Arról folyhat csak vita, hogy melyik az igazabb, és hogy ennek a kérdésnek az eldöntése milyen rendező elv szerint történjék. Az itt tárgyalt elméletünk szerint ez az igazságkritérium nem lehet más, mint a megalkotott történet logikai koherenciája és alkalmassága arra, hogy minél több és relevánsabb tényt képes legyen magába foglalni. Nem ismerünk más módot arra, hogy a különböző narratívák összemérhetőek (tudományfilozófiai kifejezéssel: kommenzurábilisak) legyenek.

Ennek gyakorlati következménye, hogy a publicistának úgy a saját narratívája, mind a másokéi megítéléséhez képesnek kell lennie a szövegek koherenciavizsgálatára, vagyis nyelvi-logikai elemzésükre. Ez a feltétel jelenleg nem látszik adottnak, amire többek közt az mutat, hogy a közélet jelenségeit tárgyaló publicisztikák nem használják egymás állításainak cáfolatára ennek a fajta elemzésnek a perdöntő fegyvereit. Ehelyett párhuzamos, egymással össze nem mért narratívákat állítanak az olvasó elé, aki leginkább prediszpozíciói és ízlése szerint választ közülük, nem pedig azért, mert a publicista szemléltette volna, hogy melyik értelmezés a következetesebb. Az egymásra reagáló írásokban a szerzők láthatóan arra alapoznak, hogy az események általuk megalkotott allegorikus leképezése önerejénél fogva mint „igazság” érvényesül, és nem veszik figyelembe, hogy meg kéne mutatniuk, miért érvényesebb az adott leképezés más lehetséges allegóriáknál, és miért volna intelligens választás az olvasó részéről az illető publicista verzióját fogadni el igaznak. Meglehet, a narratívák elemzésének legalapvetőbb feltétele is hiányzik: az ugyanis, hogy a publicista tudatában legyen annak, hogy munkájában nem az igazságot írja le, hanem narratívákat alkot.
Ilyen módon a publicisztika nem képes betölteni a már tárgyalt funkcióját, vagyis nem igazít el abban, hogy a közösség számára fontos történések sokféle értelmezése közül melyik a leginkább tényszerű, és így a leginkább támogatható narratíva.

A nyelvi fordulat

Hogy ennek a mulasztásnak az okait megértsük, vizsgáljuk meg a tágabb kommunikációs környezetet, amiben a publicisztikák megszületnek. Azt találjuk, hogy uralkodó kommunikációs gyakorlat valójában nem törekszik az elhangzott szövegek megértésére, hanem a szöveget behelyettesíti a vélelmezett közlési szándékkal: „XY visszavágott NN-nek, amivel kifejezte eltökélt szembenállását” - szól az értékelés, de nem történik meg annak vizsgálata, hogy a visszavágás netán logikai szarvashibákra épült-e. Az automatizmus, amivel átfordítjuk az elhangzottakat azzá, amit szerintünk jelentenie kell, a közbeszédet logikai bakugrásokra, rutinszerű értelmetlenségre, előfeltevésekre és gegekre épülő zűrzavarrá teszi.

A gondolatok logikája a nyelvben, és csak a nyelvben jelenik meg. A tudattartalmak nem a tudatban, hanem a megfogalmazás során kényszerülnek bele valamiféle rendbe, és minél inkább összefüggéstelen és tényszerűtlen a tudattartalom, annál hibásabbak lesznek ezek a megfogalmazások. Annak eldöntésére pedig, hogy melyik érvelés milyen mértékben hibás, nincs más módszerünk, mint a szöveg következetes, a közlői szándékot és egyéb igazolatlan feltevéseket figyelmen kívül hagyó elemzése.
Ez egy gyökeresen új, és korántsem kézenfekvő kommunikációs módszerváltás. A jelenlegi vitagyakorlatban állítást helyezünk szembe állítással, a nyelvi fordulat ezzel szemben azt feltételezi, hogy vitáink legtöbbje során eleve nem is értjük az állítások, vagyis a nyelv logikáját.

Ludwig Wittgenstein, a filozófiai nyelvi fordulat atyja írja: „A filozófia küzdelem értelmünknek a nyelv eszközei által történt megbabonázása ellen.” Ilyen nyelvi megbabonázásokat a közéleti viták során lépten-nyomon tetten érhetünk; például amikor egy politikus a neki címzett kritikára azzal az elterjedt riposzttal válaszol, hogy „És hol volt Ön akkor, amikor az elődömet kellett volna kritizálni, miért nem szólalt fel így és így?” Ha ekkor az első közlő a visszavágás tartalmi részére reagál – és figyeljük meg az ilyen vitákat, legtöbbször ez történik -, akkor naiv-kooperatívan belemegy abba, hogy miért kritizált vagy nem kritizált ő annak idején, vagy ő maga is visszavág, és a vita kölcsönös számonkérésbe torkollik.  
Most állítsuk meg a párbeszédet az első csapás és hárítás után, és használjuk a nyelvi-logikai elemzés módszerét: azt látjuk, hogy a „Hol volt Ön akkor...” toposz arra a kimondatlan premisszára alapoz, hogy a kritika érvénytelen, ha a kritika közlője a másik fél által meghatározott esetben nem viselkedett egy meghatározott módon. Ez nyilvánvaló logikai abszurdum. Másrészt mégsem nyilvánvaló, hiszen tapasztaljuk, hogy a vitákat eredményesen ki lehet zökkenteni egy ilyen hibás szemléletű válasszal, és nem érkezik meg rá a verbális retorzió, ami bemutatná a visszavágás ésszerűtlenségét.

Egy efféle tisztázó hatású logikai-nyelvi elemzést szóbeli vitában rögtönözni és eredményesen alkalmazni csak jelentős rutinnal lehet. Azonban ha figyelemmel kísérjük a közéleti polémiákat, kiderül, hogy kisszámú tipikus hiba fordul elő a viták nagy részében. Ha pedig kezelhető számú tipikus hiba van, akkor azok elhárítására fel lehet készülni, illetve fel lehet készíteni a közszereplőket.
Ennek a felkészülésnek a jelentősége messze túlmutat egy-egy politikai vita megnyerésén vagy egy jól sikerült publicisztikán. Az imént már megjegyeztük, hogy a „Hol volt Ön akkor...” visszavágás egy elterjedt fordulat, nyilvános vitákban számtalanszor belebotlunk. Ha metaforikusan akarjuk szemléltetni a működését, akkor azt mondhatjuk, hogy egy elterjedt mém, vagyis egy olyan kulturális információs egység, ami az evolúció mechanizmusaival terjed, mutálódik és hal el, illetve verseng más mémekkel a dominanciáért.
Egy ilyen argumentációs fordulat terjedésének kulcsa az adott környezetben való sikeressége: ha egy vitát meg lehet nyerni, vagy el lehet téríteni azzal a riposzttal, hogy „nem láttam Önt tiltakozni a múltkorjában...”, akkor ez a vitamódszer, vagyis mém, szelekciós előnybe kerül.  A mém bekerül a közönség vagy olvasótábor argumentációs eszköztárába, és vagy eredeti formájában, vagy mutálódva terjedni kezd.

Ha viszont egy közéleti vitában az így megtámadott fél képes a logikai hibát a beszélgetés során demonstrálni, akkor nemcsak, hogy előnybe kerül abban az egyedi vitában, hanem azt is eléri, hogy a hibás válasz ott és akkor ne terjedjen tovább. Ugyanakkor az éppen „győztes” mém - vagyis az a vitamódszer, ami kimutatta a logikai hibát - terjedésnek indul, és bekerül a hallgatóság eszköztárába, akik aztán más, hasonló helyzetekben alkalmazhatják azt. Ennek következtében a „Hol volt Ön akkor...” mém terjedési lehetőségei egyre szűkülnek, míg végül elhal, és a közbeszéd megtisztul egy hibás argumentációs technikától.
A memetikai modell még egy fontos következtetésre ad módot: eszerint az egyetlen eszköz a közbeszéd aktív megtisztítására az ilyenfajta vitamódszerektől, ha a vita során ki tudjuk mutatni az érvelés szerkezeti-szemléleti hibáit és ezzel megszüntetjük az adott mém „szelekciós előnyét”. Ha ezt nem tesszük meg, akkor csak passzívan várhatunk arra, hogy más, adaptívabb argumentációs mémek majd kiszorítják a nekünk nem tetszőket, de hogy ez mikor és hogyan következik be, afölött nincs kontrollunk.

Narratívák építése és rombolása

A közéleti diskurzus, a szabad sajtó, és általában a szólásszabadság alapeszméje az, hogy ha biztosítjuk a gondolatok sokszínű kifejeződését, akkor az igazság érvényesülni fog. Ezzel szemben, mint láttuk, az általunk képviselni kívánt álláspontok („igazságok”) útja narratívákon és mémeken keresztül vezet az érvényesülés felé. Olyan nyelvi-logikai manifesztációkon keresztül, amiket meg kell terveznie annak, aki ezt a megbecsült és kívánt igazságot a köztudatban szeretné elterjedve látni.
Az argumentáció tudatos megtervezése azzal jár együtt, hogy nem lehet az őszinte felháborodásra, a válaszadás belső morális kényszerére és hasonlókra bízni a megnyilvánulásokat. Nem lehet az ellenfél narratívájának leminősítésével felülkerekedni rajta; nem lehet értékítéletekre alapozni a közvélemény formálását, ha közben a publicista nem bizonyítja be a saját és mások szövegeinek összehasonlításával, hogy miért jogos ez az értékítélet. Kizárólag az lehet hatásos, ha kimutatja az ellenérdekű narratíva tarthatatlanságát, és egyben szétzúzza a mémként becsempészett alapfogalmakat és argumentációs struktúrákat.

A narratívák igazságát csak közvetve, konzisztenciájuk elemzésével lehet megítélni, ezért amíg ez az elemzés nem történik meg, addig bármilyen mentális konstruktum, bármilyen irreális összeesküvéselmélet tetszeleghet igazságként. És mivel a megtervezett kommunikáció előnyben van a spontánnal szemben, ezért az a fél, aki tisztában van azzal, hogy hazudik, mindig le fogja győzni a vita során azt, aki pusztán arra építi a szövegeit, hogy az igazságot képviseli.
Az ugyanis, aki azt hiszi, hogy igaza van (függetlenül attól, hogy ez megfelel-e a tények valamilyen koherens ábrázolásának, vagy sem), valójában nem argumentál, nem elemzi az ellenfél várható stratégiáját és nem használja a semlegesítésére, majd legyőzésére nélkülözhetetlenül szükséges eszközöket, hanem a fejében a saját igazáról kialakult képzetet próbálja meg kívülre vetíteni. Aki pedig képes volt az igazában való hitét elválasztani a vitában elérendő céltól,  pontosan tudja a feladatát - azaz azt, hogy argumentálnia kell, az ellenfél mémjeinek terjedési útjait elvágni, narratíváját lejáratni, mondatait szalmabábbá torzítva támadni, őt személyében illetve vélelmezett szándékaival hitelteleníteni.  

A vitatechnika alsóbb szintjein valójában az a hasznosabb, ha az illető tudja, hogy hazugságokat beszél, és kontraproduktív, ha valakinek az a benső meggyőződése, hogy igaza van. Ugyanakkor az igazság birtoklásának benső bizonyosságával rendelkezők többnyire nem merik megkérdezni maguktól, hogy honnan veszik, hogy nekik van igazuk, nem képesek a saját világképüknek nevezett rendezetlen tudattartalmaikat kritikailag szemlélni, pont azért, mert azt hiszik, hogy az igazukról alkotott benső meggyőződésüknek a saját fejükön kívül is van relevanciája.