Habár vitathatatlan, hogy a történelem során előfordult a vallásnak valamiféle méltánytalan gyakorlása, azonban nem igaz, hogy az istentagadás helyreállítaná a békét.

[Se un qualche uso indebito della religione nella storia è incontestabile, non è tuttavia vero che il “no” a Dio ristabilirebbe la pace.]

- XVI. Benedek, Éjféli mise, 2012. Karácsony

Az első figyelmeztető jel a Szentatya szövegében a szembeállító párhuzam használata. Két kijelentés egymáshoz rendelése nem igazolja automatikusan, hogy a kétféle jelenség egyensúlyba hozható. Ami egyrészről van, azt nem lehet tetszőleges másrészről megállapítással ellensúlyozni. Ha egyrészről mi lemészároltunk, elevenen elégettünk, megkínoztunk, kitagadtunk, terrorizáltunk és fajtalankodtunk, vagy mindezek fölött szemet hunytunk (a Pápa szavaival un qualche uso indebito, valamiféle méltánytalan gyakorlását mutattuk be a hitnek), akkor a mondat folytatása, hogy "másrészről ti viszont..." kellően súlyos és összemérhető dolgokat kéne, hogy tartalmazzon az egyensúly eléréséhez. Ha ugyan korrekt és az ünnephez illő eljárás a párhuzamba állítással ellensúlyozni kívánni az említetteket.

Amit a Pápa az önkényesen előkapott mérleg másik serpenyőjébe rak, az egy nirvána-érv. Azt mondja, hogy igaz ugyan, hogy a vallás embertelen borzalmakat tud produkálni, de a tagadás sem hozza el a békét. Kvázi kvittek vagyunk, egy-egy. Az Egyház sem bűntelen, de hát az vesse rá az első követ.... Hogy netán a tagadás (pontosabban a nem-hit, vagy akár csak a katolikus egyház istenképében való nem-hit) egy lépés lehetne-e a jó irányba, azt ez a fajta érvelés nem vizsgálja.

Persze végül a Pápa sem arra jut a mise során, hogy egyensúlyban van a mérleg, hanem hogy a vallásnak csupán bizonyos fajta gyakorlása produkálja az embertelen borzalmakat: az, amikor úgy gondoljuk, hogy kézbe kell vennünk Isten ügyeinek intézését (quando l’uomo pensa di dover egli stesso prendere in mano la causa di Dio). A megfelelően gyakorolt hit ellenben olyan eredményt hoz, amit az istenhit nélküli létezés képtelen felmutatni. Se la luce di Dio si spegne, ha Isten világossága kioltatik, mondja a szöveg, akkor az ember isteni eredetű méltósága is eltűnik. Akkor nem leszünk egyazon Atyának összetartozó gyermekei, és az ember nem lesz többé az Ő képére formált lény. Allora egli non è più l’immagine di Dio.

Nem állítom, hogy XVI. Benedek itt istenkáromlást követett el, de elgondolkoztató, hogy az Úr munkája akkor létezik-e csak, ha az ember tudatában van annak, hogy ez a munka létezik. A Szentatya szerint ha nem tudunk arról, hogy Isten a maga képére formálta az embert, akkor ez a formálás mintha meg sem történt volna... Isten teremtette hát az embert, vagy az ember teremti meg Istent és az Ő munkáját a tudat tartalmai által? Meredek út ez a mélybe, el se induljunk rajta!

Inkább azt nézzük meg, hogyan illeszkedik ez a gondolat a hit helyes gyakorlásához. A vallással kapcsolatos borzalmakat az okozza, ha az ember úgy véli, hogy Isten dolgait a kezébe kell vennie. Másrészről Isten munkája azáltal érvényesül, hogy az ember tudatában van annak, hogy Istennek mi az akarata, és (tegyük hozzá Jézus szavaival) cselekszi az ő akaratát. Egyik oldalról szükséges a cselekvés, amivel Isten munkáját beteljesítjük (vagy egyenesen megteremtjük), másik oldalról viszont ennek során nem szabad azt gondolnunk, hogy Isten munkáját be kell teljesítenünk... Szkülla és Kharübdisz között kormányoz tehát a helyes módon vallásos ember, és keskeny az ösvény, ahogy az meg is mondatott. Ha ez így van, akkor a legtöbben belehullanak egyik vagy másik szörny markába: vagy félresiklik a morális ítélőképességük, és egy deitás nevében olyanokat mondanak és követnek el, amit józan megfontolással ember nem követhetne el - vagy pedig kialszik bennük az isteni fény, és szubhumán sorba süllyednek: önzővé válnak, és nem marad életükben hely a segélykérő gyermek, a szegény, az idegen számára (per i bambini, per i poveri, per gli stranieri.) 

Már itt felmerülhet, hogy ha a vallásosság ilyen veszélyekkel jár, és a monoteista hit a Pápa szerint is alkalmas az erőszak igazolására (È vero che, nella storia, il monoteismo è servito di pretesto per l’intolleranza e la violenza), akkor nem lenne-e emberségesebb egyistenhit nélkül, egyfajta agnosztikus vagy akár politeista homályban élni az életünket, nagy vallásos revelációk nélkül, az árváktól és özvegyektől szívtelenül elfordulva, de legalább gyilkos fanatizmusba se bonyolódva. Talán jobb lenne, összességében. 

De egy pillanatra nézzük meg ezt a szembeállító párhuzamot is: az első szörny hatása nyilvánvaló, a vallás nevében valóban olyan retteneteket képes nyugodt szívvel elkövetni az ember, amire egy vallástalan nem találna igazolást. Téves a Pápa megállapítása, hogy a 20. században megtapasztalt gyűlölet, az ember ember általi megvetése a hittől való eltávolodás eredménye volna. Mind a nácizmus, mind a kommunizmus a vallásos hit és az egyházi szervezeti felépítés lényegi jellemzőivel bír. Ha a hit és hitetlenség szembeállításával értékeljük a 20. század népirtásait, akkor egyértelműen hit volt az, és nem hitetlenség vagy kételkedés, ami embertömegeket olyan tudati állapotban tartott, amiben helyesnek és kívánatosnak fogadták el a történteket. A kételkedés nem tette volna lehetővé egy kis részét sem annak, ami bekövetkezett; a hit igazolást adott mindre.

A másik megrajzolt szörny viszont, az istentelenség homálya, amiben kitagadtatnak az árvák és özvegyek, nem igazolható. Hamis érvelés az, hogy vallás nélkül nincsen erkölcs, vagy hogy a vallástalan erkölcs mérhető módon más, vagy kisebb értékű lenne, mint a vallásos erkölcs. Nincs olyan tudati gát az istenekben nem hívő ember gondolkodásában, ami megakadályozná a jótékonykodást, a tisztességes helytállást, akár az élete feláldozását egy másik élet megmentéséért. A nem vallásos ember mindezt szabadon megteheti. Békét köthet a halálos ellenségével is, ha a körülmények és az érdekek úgy hozzák. Ezzel szemben a vallásos embernek a szabadsága mindezekre kívülről korlátozott. Ő nem köthet békét a halálos ellenséggel, ha az az ellenség egyben a deitás halálos ellensége is, és mondjuk a Sátán szolgájaként jelenik meg a világképben. Ő nem könyörülhet az árván és az özvegyen, ha azt az útmutatást kapta a transzcendens erő földi tolmácsolóitól, hogy ezek az emberformájú lények Isten nevében kiirtandók. Megint csak oda jutunk, hogy a vallás az, és nem a vallástalanság, ami törvényszerűen károkat okoz a létével. Nem az egyes vallásos ember tetteiben törvényszerűen, hanem a vallás által befolyásolt ember mint prototípus tetteiben.

A Pápa zárásként elmondta az obligát imát a világbékéért, és ezzel a kívánsággal maradéktalanul egyet lehet érteni. Vitatni, a fentiek értelmében, a béke elérésnek mikéntjét és az ezzel kapcsolatos szövegek tisztességét érdemes. 

(A mise a Vatikán oldalán az olasz mellett több más nyelven, köztük angolul és németül is olvasható.)