A szeptember 11-én a "Megélni, megvallani" c. konferencián a budapesti Ramada Szállóban elhangzott előadás szövege

Hogyan változtathatók meg valójában a történelemre hivatkozó  tudattartalmak? Tények, elbeszélések, narratívák…

A következő idézettel szeretnék köszönetet mondani Köves Slómó rabbinak a szakszerűség tiszteletéért saját tevékenységében és másokéiban, így – beszélgetéseink és néhány közös munkánk tanúsága alapján - talán az enyémben is. Ő hívta fel a figyelmemet erre a locusra, amely – szabad értelmezésben ugyan, de súlyt és horizontot ad annak a nyelvi-logikai megközelítésnek, amely alapján a jelen előadás is megfogalmazódott.

„Mind a halál, mind az élet a nyelv hatalmában van, és amiképpen kiki szeret azzal élni, úgy eszi annak gyümölcsét.”
                                         Példabeszédek 18,21

A "kibeszélés" azt feltételezi, hogy a múltról való konszenzus hiánya mennyiségi hiány: történelmi tények hiányoznak a köztudatból, kevés a róla való beszéd, valamint hogy

     - a különböző álláspontok szembesítés útján képesek befolyásolni és alakítani egymást

      - ezzel szemben a tények a művelt középosztályban a szóban forgó korszakra nézve az állásfoglaláshoz elégséges mértékben ismertek, és több beszédből nem lesz egyetértés, mivel - látni fogjuk - a történelmi tárgyú közéleti szövegek nem átjárhatóak egymás számára: vagy jellegzetes identitásképző narratívák, vagy megalkotásuk céljától és szerkezetüktől függetlenül ekképpen kezelik őket befogadóik.

Valójában nem a múltról beszélünk, hanem annak narratívákba illesztett jelen értelmezéséről / értékeléséről. Ezért illúzió, hogy a szaktörténészi racionalitású leírások képesek közvetlenül érdemben hatni a társadalmi közegre. Közvetve azonban ez lehetséges – látni fogjuk, hogyan.

Példáim

Példáimnak sem kiválasztása, sem elemzése nem tartalmaz állásfoglalást. Nem gondolom, hogy különösebb jelentősége lenne annak, hogy bennem mely véleményhez társul az igazság képzete és melyikhez nem. A kifejtés számára legalkalmasabb, leginkább közszájon forgó illetve a konferencia tárgyválasztását leginkább megközelítő példákat választottam ehhez az előadáshoz. Legyenek ezek a „Trianon és a Holokauszt” illetve a „Galamus” megfogalmazásával „A Gerő András által kezdeményezett Romsics-vita írásai”.

A narratívák

A „narratíva” kifejezésről a nyilvánosságban él egy toposz, a „nem szeretem a ‘narratíva’ szót”. Ezzel most nem foglalkozunk. Ha egy új Kazinczy támad, bizonnyal talál a puristáknak is megfelelő kifejezést erre a rendkívül pontos megkülönböztetéseket lehetővé tévő jelentésre. Az a kifejezés, amely a saját szűk ideológiai vagy jelentésmezején kívül is érvényes és értelmezhető jelentést hordoz, az a kifejezés kifogásolhatatlan, azt meg kell tanulni a definíciójával és használatával együtt. A narratíva ilyen szó. Nem ilyen szó például a „megigazulás”,  a „csakralúgosítás” vagy a „proletárösztön”. A „narratíva” nem elbeszélés, hanem elbeszélés is és egyben az elbeszélések alaptörténetének újra meg újra ismételhető, rekombinálható vagy rekombinálódó  váza, sajátos és leírható szerkezeti és szerveződési tulajdonságokkal. A narratívában szereplő következtetések, levezetések, megjelenítési formák, de maguk a szavak, főképpen pedig a kulcsszavak sem azonosan értékelendők a hangalakilag velük azonos, de a narratíván kívüli következtetési formákkal, szavakkal. A narratíva közvetlenül nem cáfolható, nem számolható fel, nem változtatható meg, mert – metaforikusan szólva – újra meg újra továbbszövi önmagát, izolálja és begyógyítja a rajta tényállítások által ütött sebeket, olyan érvekkel és levezetésekkel,  amelyek  tele vannak a legalapvetőbb logikai és érvelési hibákkal, hemzsegnek benne az igazolatlan előfeltevések, az argumentum ad hominem-ek,  az abszurd végeredményhez vezető következtetések, az önellentmondások. A narratívában a tényállítás puszta illusztráció, a méltóság, a szabaddá tévő igazság a kommunikációs célnak megfelelően használható toposzokká válnak. De vigyáznunk kell saját magunkra is: annak a narratívának az igazságába, helyességébe, moralitásába  vetett hit, amelyet mi magunk kultiválunk, hevesen vagy szolídabban, szintén semmit nem mond a narratíva érvényességéről, pusztán a narratívához kapcsolódó érzet, ekképpen szintén nem bontható le tényállításokkal. Míg az „idegen narratívákról” könnyű belátni, hogy a hozzájuk másokban társuló, s helyességük, de netán a végső igazság megtalálásának bizonyosságát adó érzetek – puszta érzetek, asszociatív megerősítések, s meglétük semmit nem mond arról, hogy a narratíva mennyire koherens, érvényes vagy tisztességes, a magunkéiról ez sokkal nehezebb. (Én éppen az erre való szerény mértékű hajlandóságban, e szükségszerű lépés megtételétől  való tartózkodásban látom az itt vázolt megközelítési mód elfogadásának  nem jelentéktelen akadályát. )

Ezért a narratívákat – sajnálatos módon – mindig csak egy másik narratívával tudjuk legyőzni és helyettesíteni, bizonyos feltételek mellett. Ezek a feltételek: az új narratíva építésével egyidejűleg ki kell mutatni a legyőzni, „meghaladni” kívánt narratíva viszonylagosságát, hibás levezetéseit, és főképpen azt, hogy az elfogadása és terjesztése alacsony szociális presztízsű tevékenység.

A narratíva, mint mondtuk,  képes bármilyen logikai vagy argumentációs hiba és nyelvi csapda befogadására, és így a lehetőségek legvégső határán is túl képes befoltozni a magán a tények által ütött sebeket. Ilyen, szubtilis argumentációs hiba például Trianon és a Holokauszt, vagy a holokauszttagadási törvény novellájában a Holokauszt és a kommunizmus szembeállító, egyenlősítő ellentétének sugalmazása. A szembeállítás előfeltevése mellett megalkotott mellérendelés szembeállító ellentétté alakul a befogadóban,  ez pedig implikálja a két dolog valamiféle ellentett előjelű, de azonos mérőszámú egyenlőségének képzetét. Azok a szövegek, hogy „Elítéljük a holokauszt és a kommunizmus bűneinek tagadását”… „én nem olvasom sem a Kurucinfót, sem a 168 órát, mindkettőről megvan a véleményem” stb. a befogadói leképezésben arra egészülnek ki, hogy „a Holokauszt és a kommunizmus, a Holokauszt és Trianon ugyanolyanok, csak az egyik nekünk fáj, a másik meg ’azoknak’ ”. Ha ezek (illetve a fordulat explicit változata, mint „a nácizmus és a kommunizmus azonos”) tudatelemként (mémként)  elterjednek a közgondolkodásban, az pedig valójában megakadályozza a két szembeállított jelenség egymástól független, tárgyi, elmélyült vizsgálatát vagy értelmezését, hiszen ha már egyszer elfogadottá vált két dologról az az ítélet, hogy azok ellentett módon ugyan, de „azonosak”, akkor releváns ismeérveiknek is azonosaknak kell lennie, tehát „csak az vizsgálandó, ami összeköti, s nem az, ami elválasztja őket”.

 A legélesebb és legtragikusabb példa arra, hogy a logikai-argumentációs hibákkal terhelt konstruktumok, így különösképpen az összeesküvéselmélet jellegű narratívák – antropomorf illetve memetikai indíttatású leírásban - terjedésük közben képesek kijavítani a rajtuk a tények által ütött sebeket, a megítélésem szerint  a Cion Bölcsei Jegyzőkönyvének utóélete. Ha van valami, amiről ma is álmodozom, hogy milyen nagyszerű lenne visszamenni a történelemben és új fegyverekkel megváltoztatni a történelem menetét, amint kamaszkorunkban sokan álmodoztunk arról, hogy valamely ókori ütközetben megjelenünk egy gépfegyverrel, hát ez az. Láttuk, hogy a húszas években kimondott bírósági ítélet ellenére, mely nyilvánvalóvá tette, hogy a szöveg hamisítvány, a narratíva háborítatlanul pusztított tovább, mivel – ahol a nyilvánvaló hamisítvány voltára utalás történt  hozzátoldották azt a korrekciós kommentárt, hogy „lehet éppenséggel, hogy hamisítvány, na de a világ eseményeit mégis olyan halálpontosan jósolja meg, hogy ennek az írásnak a hamisítvány volta nem zárhatja ki, hogy a benne leírt összeesküvés mégiscsak létezik, sőt, valójában minden jel erre utal” – és erre már nem volt válasz és máig sincs válasz akkor, ha a szöveg logikai elemzését nem társítjuk argumentációs megfontolásokkal, majd az eredményt nem visszük vissza magunk is megfontolt és megtervezett kommunikációs aktusként a közélet színterére, hanem megelégedünk azzal, hogy bízzunk az igazságunk erejében.

Az identitásképző narratívák

Az identitásképző narratívák  igazságukat önmaguk előfeltevéseibe lehorgonyzó, világmagyarázatként használt deduktív rendszerek, amelyek esetében a bizonyítékként feltálalt megállapítások kizárólag illusztrációi a lényegében változhatatlan, előre és véglegesen leszögezett és feltárt igazságnak. Tehát ha csak egyetlen egy ilyen illusztratív állításról nem mutatjuk ki teljes bizonyossággal, hogy tarthatatlan, akkor a hitrendszer igazságának, érvényességének érzete a magukat a narratíva megtámadásával megtámadottnak érzőkben a maga teljességében fennmarad – ezért értelmetlen a narratívában szereplő állítások közvetlen cáfolata. Az identitásképző narratíva megsértése a narratívában élő számára tabusértés, blaszfémia, a létet romboló erkölcstelen gaztett, elkövetője pedig erkölcstelen, elítélendő, megvetendő vagy megtévesztett lény. Sohasem a tabusértő szövegét bírálják, hanem szükséges, hogy magáról a tabusértőről mondassék ki ítélet. A narratíva megsértésének minősül az adott tárgyról szóló másik narratíva megfogalmazása éppúgy, mint a narratívában kiosztott kulcsszerepek, a rossz és a jó, az áldozat és az elkövető szerepének összezavarása, árnyalása.

Ennek legkézenfekvőbb büntetése az erkölcsi megsemmisítés, az „illető nyilatkozó „értékrendjében nagyon negatív tulajdonság” attribúciója lehet, hiszen a narratíva integritása így állítható helyre a legkönnyebben. Romsics Ignáccal kapcsolatban az „idő meggyőzte” azt, hogy „nem volt igaza, amennyiben  „korábban elutasította azt a „lényegi állítást”, mely szerint „Romsics Ignác antiszemita” lenne – ha valaki e Gerő Andrástól idézett szöveg alapján tagadná, hogy Gerő leantiszemitázta Romsicsot, azt a kettős tagadásról szóló rövid felvilágosító ismertetés bizonnyal meggyőzi… s nem más a tartalma annak a -  Bojtár Endre által tett - megállapításnak sem, mely szerint Romsics Ignác, mint közszereplő, antiszemita.

Alternatív Trianon-narratíva:

egy négyszáz éve nem független, s korábban nem etnokulturális nemzeti alapon szerveződött ország 1920-ban elnyeri függetlenségét, megkezdheti önálló nemzeti létét,  mégpedig a korábbiaknál a térség egészét illetően összességében igazságosabb etnikai határokon belül. Az antant-hatalmak a jól ismert és valamennyi szereplő önösségén és bizonyos nemzetiségi vonatkozások abszolutizálásán túl nem is értik a „megcsonkítás”-problematikát, mert Magyarország egyszerűen nem volt nemzetközi jogalany, tehát nem volt minek csorbulnia. Ahelyett azonban, hogy az ország és nemzete élni tudna a megkapott függetlenséggel, virtuális sérelmi pszichózisba borul,  nem képes stabil és megnyugtató identitásra szert tenni,  és újra meg újra eljátssza esélyeit, az európai fogalomkörben értelmezhető világnézetű és ilyen jövőt elgondoló önfiai és így önérdeke ellen támad.

Az alternatív Trianon-narratíva fogadtatása

El tudjuk gondolni, hogy ennek a narratívának a hallatán a – nevezzük így - „csonkítási-sérelmi Trianon-narratíva” hívei egy párbeszéd során az előbbi szöveg megfogalmazójával megegyezésre jutnak, mintegy kibeszélik a történeti leírások különbségeit? Vagy az történik meg inkább, hogy az első mondatoknál működésbe lép a narratíva önkorrekciója, a tabusértő  a nemzet ellenségeként bélyegeztetik meg, az egyes állításokat a cselekvők vélelmezett szándékaira hivatkozó összeesküvéselmélet-szerű hibás érvekkel terítik le, és két lépésen belül megjelenik az Izrael-analógia?

A nürnbergi törvények: kommunikációs kísérlet egy narratíva lebontására

Egy másik provokatív narratívasértési kísérletem, egy blogból…

Ezt írtam: „Kissé törökgáboros értéksemlegességgel talán lehet azt mondani, hogy a nürnbergi definíciós próbálkozás az adott korban végső soron jó közelítéssel (közepes fölé osztályozhatóan) ragadta meg tárgyát: a harmincas években alappal lehetett élni azzal a feltételezéssel, hogy az, akinek leszármazási vonalában legalább két generációra, azaz a haszkala, majd az emancipációs korszak kezdetéhez (tehát az etnikai/vallási tradíció megkérdőjeleződéséhez, majd a zsidó közösségen kívüli társadalmi érvényesülés széleskörű lehetőségeinek megnyílásához) visszanyúlóan  nem történt meg a tudatos szakítás a közösséggel és hagyományaival, az öndefiníciójától függetlenül alappal tekinthető a zsidó etnokulturális hagyomány hordozójának. Az ebből levont következtetésekkel és gyakorlattal a fenti megállapítás elfogadásához természetesen nem kell egyetérteni.” A reakció: „Édi pofa vagy...a kis nürnbergezésed - jó találat volt! - meg már romsicsos” egyebekben meg az emberiség alja vagy, erkölcsét vesztett véglény, s amikor jeleztem, hogy a személyem vélelmeken alapuló morális minősítése nem tesz hozzá és nem is vesz el semmit annak az állításnak a tartalmából, amelyet helyes lenne érdemben megvitatni, akkor a válasz az volt, hogy aki nem érti, hogy miért szörnyűség, amit állít, az éppen ezzel jelzi, hogy kiiratkozott a morális univerzumból.

Felvetődik a kérdés, ennek az előadásnak a hallgatói közül vajon voltak-e olyanok, akikben szintén valamilyen mély, az állítás tartalmának helyességén vagy helytelenségén túlmenő belső tiltakozás vett erőt a fentiek hallatán. Ha igen, akkor arról gondolható az, hogy valójában a „nürnbergi törvények”  kifejezéshez kapcsolódó érzelmi reakciók léptek működésbe, amelyek az állítás tartalmától függetlenül egyszerűen letiltják minden olyan mondat kooperatív befogadását, amelyben  ez a kifejezés nem végletesen negatív konnotációval szerepel.

Német nyomában kullogó pecér

Azt állítom, hogy  amikor Bojtár Endre ismert tárgyú cikkében  a következőt írja, akkor ez a tabusértés, a narratívasértés számonkérése, mélyebbről és messzebbről, mint a tárgyi állítás igazságtartalmának, leíró erejének tagadása lenne, ez a következtetés pedig a logikai és argumentációs hibáknak a szöveghelyen tapasztalható feldúsulásából adódik : „a professzor úr megy, s előad, s nem úgy ábrázolja Horthyt, ahogy egy tisztességes történésznek ábrázolnia kell, s ahogy például Gábor Andor éles költői szóval odarikoltotta két, 1944-es versében: „Halottak élén vágtató vezér, / Német nyomában kullogó pecér, / Kos-orru váz, kiszáradt agg-halál” (A kormányzó emlékének megörökítése) vagy: „Te, németek pribékje, vérebe, / Te, Hitler széjjelmállott kapcarongya.”  /…/ Ami szép és jó, ami érték létrejött a két háború között Magyarországon, az mind a Horthy-rendszerrel szemben, annak ellenére jött létre.

A magyar állampolgárok százezreinek tömeggyilkosságába torkolló s tömeggyilkosságát okozó Horthy-rendszer, s benne Horthy megítélése nem lehet vita tárgya, az csak elítélés lehet; s noha Romsics természetesen egyetlen szót nem mond vagy ír, amit bárki zsidóellenesnek minősíthetne, mégis, ennek az elítélésnek az elmaradása bizony antiszemitizmus, s nem valamiféle szakmai hiba, mint jó szándékú védelmezői gondolják.”

A szaktörténészi szöveg és az identitásképző narratívák

A jelen pillanatban úgy látom, hogy a szaktörténészi szöveg és az identitásképző narratívák közé éles határvonal nem húzható. Ennek az az oka, hogy valójában a szaktörténész is elbeszéléseket fogalmaz meg a múltról, azaz három olyan dolgot tesz, amit valójában szigorú ismeretelméleti szempontból nem lehet igazolni: jelenségek oksági összefüggéseit adja meg egy  rendkívül komplex rendszeren belül lezajlott megismételhetetlen, tehát verifikációs eljárás alá nem vethető történésekre nézve, kiemeli a „lényeget”, illetve természetüknél fogva igazolhatatlan vélelmeket fogalmaz meg mások, így történelmi szereplők tudattartalmaira nézve – nem tehet tehát mást, mint azt, hogy a jelenről alkotott képzeteiből visszatekintve jelentéssel és jelentőséggel ruházza fel elbeszélésében a múlt történéseit.

A történettudomány mindazonáltal talán leírható olyan narratívaképzésként, amellyel kapcsolatban azzal az előfeltevéssel szokás élni, hogy érvényesül benne három feltétel:

a) a történettudomány kánonjába tartozó narratívák bizonyos tudományelméleti megalapozottságú eljárások alapján igyekeznek számot adni az ismert tényekről

b)  azokat csak vélelmezett jelentőségük és a kauzalitásokkal kapcsolatos vélelmezett összefüggéseik alapján szelektálják, de nem tagadják a valamilyen alapon konszenzuálisan tényként meghatározható ismereti elemek egyikét sem

c) kommenzurábilisak, azaz állításaik magyarázó ereje és koherenciája legalábbis elvileg összemérhető a körülbelül ugyanarra a tényanyagra épülő más állításokéival, tehát érvényességük nem önmagában való, hanem más lehetséges interpretációkkal való összehasonlításban mérhető meg, ekképpen relatív.

E feltételek hallgatólagos elfogadottsága miatt a történettudósokként azonosított személyek állításai bizonyos tekintéllyel bírnak és többnyire elfogadják azokat a tények lehetséges és korrekt interpretációjaként.

A baj akkor következik be, ha ezeket az állítások szövegazonosan behelyezhetők a politikai vagy identitásépítő motivációjú narratívaképzés közegébe, amellyel kapcsolatban a fenti két előfeltevés egyike sem helytálló, sőt, kifejezetten az állítható, hogy a politikai vagy identitásépítő motivációjú narratívaképzés kifejezetten természetének megfelelően jár el, ha a tényeket szelektálja, nem veszi figyelembe a tudományelméleti megalapozottságú eljárásokat, de még a logikai-argumentációs hibák elkerülésének igényét sem, illetve arra törekszik, hogy állításai ne legyenek összemérhetőek más állításokkal, hanem az igazságnak vagy az egyedül helyes interpretációnak tűnjenek fel.

Ekkor a „történettudós” állítása közvetlenül a politikai vagy identitásépítő narratíva hivatkozási alapjává lesz. A hangsúly a „közvetlenül”-ön van, hiszen a politikai vagy identitásképző narratíva kialakításának nincsenek kötelező eljárási szabályai, tehát mindenre és mindennek az ellenkezőjére hivatkozhat, azonban ha e hivatkozáshoz hozzáadódik a „történettudomány” tekintélyére való megalapozott hivatkozás lehetősége, az a politikai narratíva önmagán kívüli érvényességének látszatát erősíti.

Elkerülheti-e a történettudós, hogy állításai, de legalábbis értékelései közvetlenül beemelhetők legyenek politikai vagy identitásképző narratívákba, ha ezt az adott társadalmi-politikai kontextus miatt a tisztesség indokolja? Igen, elkerülheti, de legalábbis kísérletet tehet rá, azzal, hogy nem ír bizonyos sajtótermékekbe, nem fogalmaz meg bizonyos típusú leegyszerűsítéseket, s ha mégis ilyen kísértései vannak vagy ilyen helyzetekbe kerül, vigyáz arra, hogy állításainak érvényességi kereteit pontosan kijelölje. Ez többnyire nyakatekert mondatok generálásával jár, de valószínűleg megéri.

Az egyébként általában kiváló, mélységeket láttató és bölcs írásokat közreadó Tatár György, miután az imént idézett kettős tagadásos állítás tanúsága szerint  hibásan tagadja azt, hogy megfogalmazója „antiszemitázta” volna Romnsics Ignácot,  a következőt írja: „Mivel szövegekkel dolgozó – mellesleg kiváló – történészről nem feltételezhető, hogy két hasonló tartalmú mondat közt nem érzékel különbséget, szerintem ez a példa is azt bizonyítja, hogy vakfolttal állunk szemben, és csakugyan nem érti, miért kritizálják.” Ha nem érti, amiről én persze nem nyilatkozhatom, akkor az eddig elmondottakból következően azért nem érti, mert nem tesz különbséget a szaktörténészi megközelítésű elbeszélés és a politikai-identitásképző narratíva között – amely megállapítás természetesen nem implikálja azt, hogy „igazat adnék” bárkinek.

Coelho, Romsics és a megoldás

Egy, a Coelho-fogyasztást megalapozottan kifigurázó blogból vettem a képet… Amiért idehoztam, az az, hogy megfelelően illusztrálja a színvonalát annak a toposznak, hogy „ne azt keressük, ami elválaszt, hanem azt, ami összeköt”, amely egyaránt előfordul a Coelho-féle életvezetési tanácsokból szőtt halandzsaszövegekben, mind Romsics Ignác összefoglalójában, mind –  hallottuk – Martonyi külügyminiszter úr üzenetében. Nos, a helyzet az, hogy az identitásképző-politikai narratívákat éppen azért fogalmazzák meg és terjesztik, hogy azt találják meg vagy – még gyakrabban – azt alkossák meg, ami elválaszt, ennélfogva a békítő összefésülésre nincs remény, az ezzel kapcsolatos kegyes elvárások hamis reményeket támasztanak egy hamis nézőpontból.

„Ha a véleményformáló értelmiség képes lenne egy olyan jól átgondolt és történetileg árnyalt, a traumákat tudatosan nevesítő és egymással értelmező viszonyba hozó beszédmódot kialakítani, amely – szakítva a fragmentált gondolkodás, a megbélyegzés és a kirekesztés negatív hagyományaival – nem azt erősítené sok befogadóban, ami elválaszt, hanem azt, ami összeköt bennünket, az olyan példa lenne, ami idővel a társadalom túlnyomó többségét is mintakövetésre késztetné. Az ily módon elgondolt és kialakított nemzeti emlékezetben minden történelmi viszontagság, kudarc és bűn méltón elhelyezhető lenne. Trianon is és a holokauszt is.”

Összefoglaló

Ha egy narratíváról eldöntöttük, hogy az olyan mértékben sért a  megítélésünk szerint objektíve is megőrzendőnek vagy védendőnek vélhető érdekeket és értékeket, hogy helyesebb küzdeni a terjedés ellen, mint megbékélve élni vele, fel kell vennünk vele a harcot. Hogy hogyan, illetve hogy én mit gondolk arról, hogy hogyan, azt az előadás összefoglalója mutatja be.

Láttuk - ha igazam van -  hogy

a)     az identitásképző narratívák politikai-közéleti hatása összemérhetetlenül erősebb, mint bármely szaktörténészi  érvelésé, ezért ezek közvetlenül nem hatnak a társadalomban élő  történelmi  identitásképző narratívákra, hiszen amazok képesek tetszés szerinti pszedudologikai levezetésekkel hatástalanítani bármilyen tényt vagy érvet

b)    a szaktörténész eredményeinek közzététele és terjesztése mégsem egészen hatástalan, éppen a fentiek miatt: ugyanis minél több a narratíva központi állításának ellentmondó tény, annál több logikai és argumentációs hibával javítható csak ki és építhető, rekombinálható tovább  - ezáltal szűkülhet az iránta fogékonyak köre, illetve, ha

c)     megfelelően professzionális, a saját magunk által kedvelt narratívákon és értékrendeken is - szükség szerint -  kívül álló  megfontolásokat és eszközöket vagyunk képesek és hajlandóak alkalmazni, akkor az általunk felszámolni vagy korlátozni kívánt narratívát mintegy harapófogóba foghatjuk, a bennük előforduló logikai és argumentációs hibák, így mindenekelőtt az összeesküvéselmélet jellegű levezetések tipizálásával, és e  hibatípusok tarthatatlanságának frappáns  kimutatásával az adott narratívának egyszerre sok rekombinálódó megnyilvánulását vagyunk képesek hatástalanítani. Gondoljunk csak a professzionális és amatőr mém-replikátorok sokaságának hangyaszorgalmú működésére a hunhírben, a szentkorona-rádióban, a máriaországában és hasonló orgánumokban… velük csak akkor lehet a siker reményében felvenni a kesztyűt, ha a szövegeikben fellelhető – becslésem szerint egy tucatnál nem több – alapvető logikai-argumentációs hiba kimutatásán keresztül tudjuk szövegeik nagy mennyiségét egyszerre hatástalanítani

d)    alternatív identitásképző narratívákat kell kialakítanunk (ezt nevezik a politikában mozgósító erejű nemzetstratégiai víziónak, vagy hasonlónak), amelyekben nem elsősorban a szaktörténészi eredményekre kell építenünk, hanem a leküzdeni kívánt narratíva illetve narratívák professzionális elemzésére, és annak meghatározására, hogy amazok a narratívák milyen célcsoportok milyen belső igényeit elégítik ki, és ennek megfelelően kell döntenünk. Amint az a b) pontban áll, a tény, hogy a mi narratívánk több tényt koherensebben képes leírni, azaz jobb projektben dolgozunk, nem homályosíthatja el azt, hogy mi is narratívát építünk, de jelentősen megkönnyítheti mind a megfogalmazást, mind az elfogadtatást

e)     mindenképpen erőfeszítéseket kell tenni arra, hogy a kommunikációs tér a lehetőségig nyílt maradjon. Zord médiatörvények keretezte zárt kommunikációs térben lényegében minden narratíva elhitethető, fenntartható a tömegkommunikáció üzemeltetői részéről. Erre nem szabad sajnálni erőt és eszközöket

f)      ezek után már csak az a teendőnk, hogy az általunk felkínált narratívát magasabb társadalmi presztízsűnek állítsuk be, elfogadását és terjesztését ily módon jutalmazzuk, míg az általunk korlátozni kívánt narratívát és elkötelezettjeit alacsony presztízsűnek, morálisan kétségesnek kell felmutatni.

Ezek a lépések nem szükségszerűen adnának jó eredményt egy szándéketikai alapú megközelítésben, következményeiket tekintve azonban annak a számára, aki jobb tripben utazik, azaz objektíve a szabadság és az emberi emancipáció, valamint a logikailag is értelmezhető, több tényt koherensebben és kevesebb igazolatlan segédtétellel leíró világképek terjesztésén dolgozik, következményeire nézve bizonnyal megnyugtató lehet. De ha nem így lenne is, ha igazam van, bizony ez az út.