Kedves Bruck András – abban a reményben, hogy ez a tegnap megnyitott blog valamikor majd eléri az Ön és olvasói figyelmének küszöbét, itt és így fűzök néhány - szakmainak és nem politikainak szánt - megjegyzést az Ön e heti véleménycikkéhez.

Nehéz elkerülnöm a kísértést, hogy azzal a ravaszkodó nyelvi trükkel éljek, mely szerint „Ön nálam is sokkal jobban tudja, amit megfontolásra ajánlok”, csak hát valóban ez lehet a helyzet, ezért fogalmazok meg magamnak vélelmeket, hogy hát miért is azt írja, amit ír – de ezeket is említetlenül hagyom, amennyiben nem vezethetők le magából a szövegből.

Mindenekelőtt: ne éljen a reductio ad hitlerummal (az olvasónak: http://en.wikipedia.org/wiki/Reductio_ad_Hitlerum ). Akkor se éljen, ha az a véleménye, hogy az analógia helytálló, s akkor sem, ha valamely frissebb olvasmányélménye vetíti a horizontjára a képet, mint Matolcsy miniszter úrnak a harmincéves háborút. Az európai konszenzus által az „abszolút gonosz” megtestesüléseként megjelölt s így teljességében elutasítandónak látott jelenséggel való analógiába állítás ugyanis minden további árnyalást és közvetítést lehetetlenné tesz. Ami hitleri, az elutasítandó, azzal az egyetlen szalonképes viszony a teljes szembenállásé.

Függetlenül attól, hogy így látja-e a dolgokat az orbáni rendszer kapcsán vagy sem, s attól is függetlenül, hogy osztja-e a „reductio ad hitlerummal” kapcsolatos módszertani aggályokat, azt érdemes megfontolnia, hogy ez a fordulat a fentiek miatt nem alkalmas sem részletes helyzetleírás, sem stratégiai kifejtés megalapozására, sem a cikke megjelenésének helyéből vélelmezhető célközönsége, sem az „ellentábor” olvasatában.

Nem alkalmas pedig éppen azért, amit - Haffnert idézve – leír: „telt ház előtt játszottak a mozik, a színházak, kávéházba jártak az emberek” – a jelen helyzetre az analógiák természetéből adódóan rávetülő iszonyatos kép, a hitlerizmusé megáll, működésképtelenné válik. A telt ház előtt játszó mozik, a mindennapi normalitás képéből visszafelé nem következtethetünk a lopakodó hitlerizmusra, mivel ez a kép éppen az „abszolút gonosz” asszociációi miatt összeférhetetlen a normalitás jelen életünkben tapasztalható elemeivel. És ugyanezen okból alkalmatlan ez a toposz az orbáni rendszert felszámolni kívánók számára bármilyen konkrét stratégia megalapozására. Ahol a hitlerizmus képe vetül a jelen viszonyokra, ott nincs közvetítés, nincs kiegyezés, nincs részletes elemzés, ott az amálekiták vannak.

Az „ellentábort” pedig a spindoktorok jóelőre ellátták a hitlerista vagy fasiszta analógiákat a tudatukban letiltó mémekkel, „a fasisztázók és nácizók magyarellenesek” stb. Ezeket ismét ki lehetne gyomlálni onnan, de csak hosszú és fáradságos munkával, addig a reductio ad hitlerum ott is működésképtelen.

Óvatos, rávezető analógiákat kell alkalmazni, ha egyáltalán, olyanokat, amelyekkel kapcsolatban még nem alakították ki az immunreakciót, például a salazarizmusét vagy francóizmusét, és innen lehet tovább vezetni a hitlerizmus képei felé, de e tekintetben mindig az olvasóra bízva a szentencia kimondását. A „bolsevik” analógia, mely szintén előkerül írásában, ha nagyon részletesen kifejtik, jól alkalmazható, ugyanis az antikommunizmus megdöbbentő ellenpontja lehet a „permanens forradalom”, az absztrakt és megfellebbezhetetlen igazságosságra és a történelem ítélőszékére hivatkozó, a garanciális jogrendszert korlátozó hatalomkoncentráció és az antiimperialista békefelvonulás.

Az Ön által szintén szóba hozott békeharcos felvonulással kapcsolatban például jól kiaknázható lett volna az Asszad-analógia: milyen típusú rezsimek vonultatják fel százezerszámra a kormány híveit szimpátiatüntetésekre és mit érnek el vele? Látta vajon, hogy a „baloldal” tudatosan, megfelelő erővel felmutatta volna ezt az analógiát, a „békeharcos felvonulás” félszeg, a bénultságra alibit kereső túldimenzionálása helyett? Én nem… Vagy felmerült-e analógiákban a líbiai forradalom vezetőjének a formális és intézményes hatalmi struktúrák fölé emelkedő, a  közvetlen nemzeti és ideológiai felhatalmazásra építő faluparlamentes népi demokráciája, és a forradalom vezetőjének pályaíve? Hitlert el kellene már végre bocsátani a szolgálatból.

A „fideszes tanárnőt” pedig (aki könnyen lehet egy kezdő fogalmazó is egy periférikus kormányirodán, egyremegy), ha hatékonyan akarnak fellépni a jelenség ellen, egyszerűen mém-replikátornak, adatközlőnek kell tekinteni, azonosítani kell a szövegében megtalálható állítás- és következtetés-struktúrákat (erről majd bővebben máskor), és egyrészt ki kell dolgozni a terjedésük megakadályozásának professzionális eljárásait, másrészt pedig  fel kell mérni, hogy az így kialakított struktúrák milyen igényeknek felelnek meg, miért vonzók annyira, amennyire, és meg kell próbálni ezeket az igényeket vagy másképpen kielégíteni, vagy az alacsony és elutasítandó társadalmi státusz képzetével társítani. A morális magaslatról történő - vagy sajnálkozó - elutasítás teljesen hatástalan, ha épp nem kontraproduktív.

A cikkében Ön érzékelhetően narratívát épít: a „kormánypártiak aláírták saját halálos ítéletüket”…”életük zátonyra fut”, a kék orrú Malév-gépek fájó hiánya a liberális lelkekben… és így tovább, árnyalatlanul egy irányba mutató képek és képzetek, a meghozott ítélet illusztrációiként… Ez helyes kommunikációs törekvés, de amíg a narratíva épül és nem ért el egy adott elterjedési szintet, addig nem szabadna egymással össze nem függő, dramatizált, önmagukban nem helytálló vagy a kívánt konklúziót alá nem támasztó, vagy már ismert kommunikációs ellenszerrel rendelkező, cáfolható illusztrációkkal alátámasztani - mit keres itt a balliberális szempontból is fölösleges közpénztemetőnek tekinthető Malév és a feltehetőleg európai pénzekkel házaló jobbikos, egyebek mellett?  Ha a narratíva már elterjedt, és hivatásos meg amatőr mém-replikátorok ontják rekombinálódó változatait a médiában és a magántereken, akkor már mindent elvisel. De addig csak óvatosan.