A magyar fiatal generációkban századokra visszamenőleg megvan az az ösztön, hogy más kultúrában is kipróbálják magukat. A kalandozások népe vagyunk, és ez igaz a XXI. században is. [...] Én is elmentem ’89-ben, amikor ösztöndíj lehetőséghez jutottam. Azonnal mentem Oxfordba, hogy tanuljak."
Orbán Viktor, 2012. augusztus 13.
A kalandozások népe vagyunk, szólott a Miniszterelnök Úr, majd elvonult kipihenni magát Államalapító Szent István ünnepére.
Kezdjük ott, hogy kalandozónak nevezni azt a népet, ami Közép-Európában hagyományosan a legkevésbé mobil, ahol a munkanélkülieket százezer forintokkal kell arra biztatni, hogy ugyan, tegyék már ki a lábukat a saját megyéjükből és nézzenek körül a szomszédságban, hátha ott találnának megélhetést, a nevetségességig abszurd módon tagadja a tényeket.
De hát Miniszterelnök Urat mikor korlátozták a tények abban, hogy miket beszél...?
Aki egy hete még kalandozások népének látta a XXI. századi magyarságot, az ma a kalandozások korát végképp lezáró, ezer év előtti államalapítást ünnepli a díszhelyről. Lehet, hogy beszédet is mond, vagy átadja a kitüntetéseket az arra méltóknak. Az ellentmondó narratíváknak melyik szeletét húzza ekkor elő: félázsiai nép leszünk, vagy Európába réges-rég megérkezett keresztények? Kalandozunk, vagy államot alapítunk?
És ha kalandozunk, büszkén és ösztönből, akkor Európa retteghet? Mert azt a közmegegyezést nem cáfolta Miniszterelnök Úr, hogy a kalandozásnak nevezett portyák rablóhadjáratok voltak, zsákmányszerző túrák, amik csúfosan végződhettek volna a magyarságra nézve, ha nincs az a bizonyos ma ünnepelt király...
Folytassuk Orbán gondolatmenetét: ha a magyarság kalandozó-rabló ösztöne ma is változatlan, akkor ma is kell egy tiszta tekintetű, felkent uralkodó, aki az Európával való végzetes konfliktust kivédi, és megzabolázza ezt a barbár életösztönt. A félázsiai horda erőskezű vezére, aki minden rezdülését érti az ő népének - ő is portyázott Oxfordban! -, de aki mégis messzebbre lát, aki pávatáncot jár értünk, hogy a mi nyers ösztöneink minél szabadabban érvényesülhessenek. Talán ez volt a látnoki gondolat az eszmefuttatás mögött.
Mert ha mindezt mégse mondaná Orbán, ha hagyná a fenébe az ösztöneinket (kalandozással, csavaros magyar észjárással együtt), akkor kibukna az a felismerés, hogy tényszerű és mérhető okai vannak, ha egy rendkívül immobilis társadalom kivándorlási hajlandósága hirtelen rég nem látott magasságokba szökik. Akkor arról kéne beszélgetni a - mellesleg végig alákérdező és minden megszólalásában miniszterelnökurazó - riporterrel, hogy vajon az elmúlt két év kormányzásának mely aspektusai késztetik kivándorlásra a magyart. Ehelyett Orbán képletesen széttárja a karját, és azt mondja: nincs itt semmi látnivaló, ez maga a misztikus magyar néplélek világa, a magyar módra csavarodó DNS természetes működése. Aminek működését éppen ő, Orbán Viktor genetikaprofesszor hivatott felismerni és a néppel közölni.
Kevesebb porhintés esetén még az a felvetés is előkerülne, hogy a külföldi tapasztalatszerzés önértékén jó dolog. Ehhez se kell kalandozásokat emlegetni, a jelenség kiválóan magyarázható anélkül is. Viszont ha önmagában való értéke van a külföldi munkavállalásnak, akkor az állam dolga minél kevésbé akadályozni a mobilitást: például úgy, hogy harmonikus diplomáciai viszonyt ápol Európával, amit véletlenül se nevez gyarmatosító ellenségnek. Vagy hogy eszébe se jut röghözkötő tanulmányi szerződéssel akadályozni a munkaerő szabad áramlását.
No, de ezeket bizonyára jövő ilyenkor mondja el a Miniszterelnök Úr, most sürgetőbb volt a a páratlan magyar ösztönvilág bemutatása. Elvégre nem csak kenyérrel él az ember, még az Országkenyér megszegésének napján sem, hanem épp annyira ideológiával is.
