Szent Istvánt gyalázni szabad, Anna Frankot nem. Szent István érdemeit tagadni, relativizálni lehet, a holokausztot nem. [...] Szent István emlékét saját ünnepén porig gyalázták. Betonba döngölték. Hataloméhes önző szadistaként állították be államalapító királyunkat. Megsértve ezzel több millió nemzeti érzelmű embert és több millió keresztényt. [...]
Miért kell megölni a Télapót?"
Kedves bloggertársam!
Nagy felelősség több millió ember szószólójaként előlépni. Fontos volna, hogy jól felmérd, mennyire megalapozott az az indulat, aminek nevében milliónyi keresztényt és nemzeti érzelmű embert próbálnál képviselni.
Én magamról nem állítom, hogy tisztában lennék mások sértettségének valós természetével, így csak saját nevemben írok egy kurta elemzést bejegyzésedről, remélve, hogy sikerül lépnünk párat a tárgyilagosság irányába.
A jó hír: nincs okuk a keresztény millióknak István kapcsán megsértődni, ha szét tudják választani a kereszténységet, mint személyes hitet, és a keresztény vallást, mint történelmi-politikai tényezőt. István királyunk közszereplő. Nem a tényleges személyiségével áll a kritikák tüzében, hanem annak egy metaforikus képével. Katolicizmusa pedig nem a hitet a hátsó szobájában csöndben megélő hívőé, hanem a vallás erejével történelmet formáló vezetőé. Azaz a támadások nem közvetlenül István személyének szólnak, és nem a hitnek, mint magánügynek, hanem egy politikai-közéleti diskurzus részei. A diskurzus menetét pedig semmivel nem határozhatja meg jobban a keresztények elvárása, mint az ateistáké, a zsidóké, vagy épp a Kurultájon dobot verő sámáné. Aki ezt kifogásolja, az arra tart igényt, hogy a személyes és csak rá tartozó meggyőződését politikaformáló szintre emelve is bírálhatatlan legyen. Egy ilyen elvárás a személyes méltósághoz való jogot akarná kiterjeszteni a közéleti szerepekre is. Mindannyiunk érdeke, hogy ha a kereszténység történelme során volt is olyan kor, amiben érvényesíteni tudta ezt a kivételező igényét, ez többet ne fordulhasson elő.
István király közképe nem a keresztények tulajdona, nem lehet rá nagyobb befolyásuk, mint bárki másnak, aki hajlandó részt venni a róla folyó diskurzusban. A befolyás érvényesítésének a helyes eszköze pedig az érvelés, nem a milliós tömegekre való hatásvadász hivatkozás, nem a sértődés, és nem a sértődéssel való zsarolási kísérlet.
Kíváncsi volnék, hogyan érvelsz amellett, hogy az Istvánról benned kialakult történelmi kép pontosabb, mint az azt támadóké. Sajnos, erről egy szót sem ejtesz bejegyzésedben. Nem idézed sem azokat a szövegeket, amiket "gyalázkodásnak" nevezel, így nem adod meg az olvasónak a lehetőséget, hogy maga eldöntse, valóban gyalázkodásról van-e szó, vagy pedig indokolt kritikáról. Arra sem térsz ki, hogy mik volnának a cáfolataid a felhozott kritikákkal szemben. Elővezetsz egy szubjektív véleményt arról, hogy az augusztus 20-án megjelent szövegek felháborítóak, de hogy hogyan azok, és mi lett volna a történelmileg pontos leírás, annak elemzését megspórolod magadnak.
Amit viszont nem spórolsz meg, az a zsidóanalógia. Anne Frank, meg holokauszt.
Ha én is hatásvadász akarnék lenni, megkérdezném, hogy jól meggondoltad-e, a mai magyar közéleti hangulatban milyen vonulathoz csatlakozol azzal, hogy önkényes ellenpontként éppen zsidók jutnak az eszedbe. Hogy te, aki keresztények esetében milliók érzelmeit akarnád védeni, egy ócska analógia kedvéért hatmillió meggyilkolt ember emlékével játszadozol.
Vagy kifejthetném (és ez már tényszerű lenne), hogy olyan áldozatokat választasz példának, akik halálában a keresztény egyházak játszottak bizonyos, nem elhanyagolható szerepet: mind közvetve, a zsidókat az isteni szövetségből kitagadó hittételek által, mind közvetlenül a vészkorszakban.
De hát maradjon a szigorú tárgyilagosság.
A végletes analógiák módszertani problémáiról már írtunk. A jelen esetben párhuzamba állítasz egy uralkodót, aki szabadon, jogai teljeskörű gyakorlásának birtokában hozott döntéseket, és egy végletesen jogfosztott, embertelen körülmények közé kényszerített kislányt, majd azt mondod, hogy a tehetetlen áldozatra vonatkozó kegyelet legyen érvényes az országvezető közéleti személyiségre is. És hogy aki kiáll amellett, hogy a lány emléke sértetlen maradjon, annak ki kell állnia amellett is, hogy a király sértetlen legyen. Miért? Mert neked ez a párhuzam jutott eszedbe. Ha a bánáti bazsarózsa jutott volna eszedbe, akkor azt írnád, hogy aki a rózsát nem szakajtja le, az Szent Istvánt se támadhassa.
Remélem, érthető az elvárás abszurd volta: különböző dolgok nem lesznek ekvivalensek attól, hogy analógiába állítod őket. Nem áll meg az, hogy egyformán kéne viszonyulnunk hozzájuk: ugyanaz az ember védheti a bazsarózsát és védheti Anne Frankot, miközben István királyt támadja. Ugyanaz az ember kiállhat a holokauszt-törvény mellett, miközben a kereszténység politikai befolyását károsnak gondolja. Az egyik esetben vallott vélemény nem határozza meg a másik esetben vallottat. Nincs "kettős mérce", a jelenségeket önmagukban kell értékelni, nem pedig más példákra vonatkozó attitűdöket vinni át minden önkényesen analógiába állított példára.
Visszatérve a címbeli kérdésre: a Télapó, a mítosz, István mítosza is, közös ügyünk. A Télapót megölni nem kell... De félnünk jó lesz, ha a mítoszformáló közbeszéd színvonalát netán az érvektől és logikától ennyire mentes világképek határozzák meg, mint amire példa a te bejegyzésed...