Az e heti ÉS-ben megjelent, a „Trianon és a holokauszt – a múlt jövője” című cikk tartalmas, empatikus, a heveskedő arroganciától jószerivel mentes szöveg, ugyanakkor a cikk utóéletén túlmutatóan is tanulságos lehet két lényegi kifejtési hibájára rámutatni.
Ezek egyike abban a módban található meg, amiképpen a szerző a „modortalanság” szót használja.
Idézet a szövegből: „Egyszerűen kínos modortalanság, hogy a zsidók eltérő, sajátos tapasztalatai nem magától értetődően a magyarságon belüli kulturális különbségek, hanem a másság kódjai és jelei.”
György Péter megállapítása nem alapos. A „modortalanság” szó használata – nem metaforikusan vagy nem ironikusan - a következő előfeltevések esetén helyes:
- van valami közmegegyezés arról, hogy a megnevezett tevékenység illemszabályba ütközik, vagy tevékenységek illemszabályba ütközőnek tekintett csoportjába sorolható
- ez az illendőséggel kapcsolatos közmegegyezés ismert és elfogadott abban a kulturális közegben is, amelybe a tevékenységet végző személy tartozik – ha nem tartozik bele, akkor a közmegegyezés nyilván nem érvényes rá, tehát tevékenysége nem lehet a maga körében normasértő, így nem nevezhető modortalanságnak. A modortalanság kategóriája nem lépi túl a kulturális közmegegyezések korlátait és nem kezelhető általános, természeti vagy örök érvényű szabályként.
György Péter e szóhasználatának normasértő volta - és egyben megközelítésének lényegi hibája - éppen erre a második előfeltevésre vezethető vissza. Nem lehet olyanokon illemszabályokat számon kérni, őket ez illemszabályok megsértőiként azonosítani, akiknek kulturális közegében ezeket az illemszabályokat nem tekintik mérvadónak. Nem célravezető – és az egész közéleti szerepfelfogás kibicsaklik e hibán – azzal a feltevéssel élni, hogy a mi általunk ismert és alkalmazott vagy számon kért norma szükségszerűen alkalmazandó, aki meg áthágja, az „szalonképtelen”.
A szalon már rég nem működik, azaz a véleményformáló leginkább magát zárja ki abból a kulturális közösségből, amelynek nagyobbik része nem fogadja el az ő illemszabályait és erkölcsi ítéleteit. Ezt lehet az idők és a társadalmi közeg romlásának érzékelni – csak éppen semmi haszna. Lehet azt mondani, hogy György Péter valamely magasabb instancia illemtani és morális ítéleteit közvetíti – de ezeknek az ítéleteknek az érvényességéről meg kell győznie azokat, akik más ítéleteket vélnek érvényesnek.
Az ítéletek érvényességének összemérése elkerülhetetlen, nincs az az intellektuális póz, amely vissza tudná hozni az értékfölényt, a tematizálás monopóliumát, ha elveszett.
Egyébként az idézetben foglalt, a zsidók tapasztalatainak és a magyarságnak a viszonyáról szóló állítást a fentiektől függetlenül - azaz a György Péter szövegében felsejlő illem- és morál-felfogás érvényességének feltételes elfogadása mellett – sem lehet alappal modortalanságnak tekinteni, mivel egyszerűen egy viszonyrendszerre vonatkozó értékítéletmentes állítást tartalmaz, amelyet sokan a normasértés legcsekélyebb szándéka nélkül elfogadnak, de ennek taglalása már tárgyi kifejtést igényelne.
A másik észrevétel: a történelemszemléletről szóló vitákban létfontosságú a történelemről szóló politikai célzatú vagy identitásképző narratívák megkülönböztetése a történettudomány leíró narrációjától – ha csak nem kívánunk a „történelmi múlt kibeszéletlensége” és hasonló botorságok foglyaiként olyan véleményformálói cikkek írásával méltatlanul sok időt eltölteni, amelyek egyetlen hozadéka az, hogy más véleményformálói cikkek megírását generálják. A történelmi tényekről szóló szaktörténészi elbeszélésnek és a történelemről szóló politikai narratíváknak csak a tárgya azonos, egyébként lényegében semmi közük egymáshoz. Bármilyen eseménysorról lehet megfelelő levezetési hibák alkalmazásával bármilyen kicsengésű politikai vagy identitásképző narratívát alkotni. Ez utóbbiak egyszerűen mindig korrigálni képesek a mégoly hiteles és az ítéletek megváltoztatásra alkalmas megállapítást – tekintettel arra, hogy tetszőleges számú és mélységű levezetési hibát képesek magukba fogadni.
Létmódjuk a rekombinálódó mémeké, nem pedig az induktív, eredményről eredményre, tényről tényre haladó vizsgálaté. Pólóboltokban, identitást adó viseletekben, közösségi hangulatokban és autodafékban élnek, nem akadémiai vitákban. Az persze igaz, hogy a történésznek tudnia kell arról, hogy eredményei milyen politikai narratívák építését könnyítik meg az adott közegben, ezek milyen következményekkel járhatnak, és helyes, ha kifejtésmódjában ezt figyelembe veszi.
Egy extrém példával: ha egy társadalomban széles körben él a közmegegyezés, hogy a bőséges esőt leginkább szűzlányok feláldozásával lehet kieszközölni az isteneknél, akkor kérdés, hogy ennek a társadalomnak a felvilágosult elitjéhez tartozó tekintélyes időjós és véleményformáló mondhat-e olyan mondatokat, hogy "kétségkívül idén nagy szárazság várható, s ilyenkor is nagyon fontos, hogy óvón őrizzük leányaink szűzi tisztességét, akikre magasztos feladatok várhatnak"...
A történettudomány talán leírható olyan narratívaképzésként, amellyel kapcsolatban azzal az előfeltevéssel szokás élni, hogy érvényesül benne két feltétel:
a) a történettudomány kánonjába tartozó narratívák bizonyos tudományelméleti megalapozottságú eljárások alapján igyekeznek számot adni az ismert tényekről és azokat csak vélelmezett jelentőségük és a kauzalitásokkal kapcsolatos vélelmezett összefüggéseik alapján szelektálják, de nem tagadják a valamilyen alapon konszenzuálisan tényként meghatározható ismereti elemek egyikét sem
b) kommenzurábilisak, azaz állításaik magyarázó ereje és koherenciája legalábbis elvileg összemérhető a körülbelül ugyanarra a tényanyagra épülő más állításokéival, tehát érvényességük nem önmagában való, hanem más lehetséges interpretációkkal való összehasonlításban mérhető meg, ekképpen relatív.
E feltételek hallgatólagos elfogadottsága miatt a történettudósokként azonosított személyek állításai bizonyos tekintéllyel bírnak és többnyire elfogadják azokat a tények lehetséges és korrekt interpretációjaként.
A baj akkor következik be, ha ezeket az állítások szövegazonosan behelyezhetők a politikai vagy identitásépítő motivációjú narratívaképzés közegébe, amellyel kapcsolatban a fenti két előfeltevés egyike sem helytálló, sőt, kifejezetten az állítható, hogy a politikai vagy identitásépítő motivációjú narratívaképzés kifejezetten természetének megfelelően jár el, ha a tényeket szelektálja, nem veszi figyelembe a tudományelméleti megalapozottságú eljárásokat, de még a logikai-argumentációs hibák elkerülésének igényét sem, illetve arra törekszik, hogy állításai ne legyenek összemérhetőek más állításokkal, hanem az igazságnak vagy az egyedül helyes interpretációnak tűnjenek fel.
Ekkor a „történettudós” állítása közvetlenül a politikai vagy identitásépítő narratíva hivatkozási alapjává lesz. A hangsúly a „közvetlenül”-ön van, hiszen a politikai vagy identitásképző narratíva kialakításának nincsenek kötelező eljárási szabályai, tehát mindenre és mindennek az ellenkezőjére hivatkozhat, azonban ha e hivatkozáshoz hozzáadódik a „történettudomány” tekintélyére való megalapozott hivatkozás lehetősége, az a politikai narratíva önmagán kívüli érvényességének látszatát erősíti.
Elkerülheti-e a történettudós, hogy állításai, de legalábbis értékelései közvetlenül beemelhetők legyenek politikai vagy identitásképző narratívákba, ha ezt az adott társadalmi-politikai kontextus miatt a tisztesség indokolja? Igen, elkerülheti, de legalábbis kísérletet tehet rá, azzal, hogy nem fogalmaz meg bizonyos típusú leegyszerűsítéseket, hanem ha ilyen kísértései vannak vagy ilyen helyzetekbe kerül, vigyáz arra, hogy állításainak érvényességi kereteit pontosan kijelölje. Ez többnyire nyakatekert mondatok generálásával jár, de valószínűleg megéri.
Romsics megtette ezt az elővigyázatossági intézkedést? Nem tette meg. Hibáztatható ezért? Igen. Ez a hibája egy lapon említhetővé teszi őt magukat történettudósként illegető kurzusribancokkal? Nem. Tendenciózusan antiszemita szövegek előállítóival? Nem. Bulvárnyikhaj szerepbe rögzült, felelőtlenül és formátlanul nyilatkozó akadémiai doktorokkal? Nem.
