Méltó visszhangot kapott Tóta W. írásában a szentkoronás-ősnépes Patrubány-nyilatkozat. Hallgattam az interjúváltozatát, valóban vérfagylaló hatást gyakorolt rám is.
Helyesnek látom azt a megállapítást is, hogy az efféle ügyek az ismert sajnálatos körülmények folytán nem veszélytelenek, nem marginálisak és nem érdektelenek, ebből viszont az következik, hogy alaposan el kell tűnődnünk azon, milyen eszközökkel és milyen cél kitűzése mellett lehet eredményesen felvenni az ügyben a kesztyűt.
Hogy lehülyézzük őket (gyengébbek és akadékoskodók kedvéért: a Patrubány-nyilatkozatban fellelhető bizonyítási és levezetési módszerek alkalmazóit általában, az őstörténetre nézve pedig különösen), az elégtétel lehet a végletes kilátástalanság okozta lesújtó érzetért, de alkalmatlan eszköz arra, hogy a dolog abszurditásának mélységeit azok előtt is megvilágítsuk, akik erre szorulnak.
Az egyes állításokkal vitatkozni, pontosabban az egyes állítások képtelenségét kimutatni – hibás, nem alkalmazandó érvelési megoldás, ugyanis itt valójában nem érvrendszerekről van szó, hanem igazságukat önmaguk előfeltevéseibe lehorgonyzó, világmagyarázatként használt rendszerekről, amelyek esetében a bizonyítékként feltálalt megállapítások kizárólag illusztrációi a változhatatlan, előre és véglegesen leszögezett és feltárt igazságnak. Tehát ha csak egyetlen egy ilyen állításról nem mutatjuk ki teljes bizonyossággal, hogy ökörség, akkor a hitrendszer igazságának, érvényességének érzete a megtámadottakban a maga teljességében fennmarad. Amúgy érdekes és figyelemreméltó, a külső szemlélő számára a jelenség azonosítására alkalmas mozzanat, hogy ezeknek a hitrendszereknek a terjesztői, mém-replikátorai sohasem érik be a még majdnem elfogadhatóval, hanem mindig túlmennek a racionálishoz hasonlító állítások határain – valójában a hitrendszer belső igazolását és a hívő bizonyosságát éppen a racionalitás meghaladása adja.
Ezeknek a rendszereknek a levezetései természetesen tele vannak a legalapvetőbb logikai és érvelési hibákkal, amiképpen persze a Patrubány-nyilatkozat is, hemzsegnek benne az igazolatlan előfeltevések, az argumentum ad hominem-ek, az abszurd végeredményhez vezető következtetések, az önellentmondások. Ezeket kimutatni ha nem is fáradságos, de hosszadalmas és száraz dolog, és a mém-replikátoroknak megvannak az eszközei az amúgy alapos észrevételek látszólagos hatástalanítására: „ti mondjátok ezt, akik minden lépésetekkel rúgtok egyet a szenvedő nemzet önbecsülésébe”, „a Habsburg-összeesküvés dzsungelharcosai még küzdenek, pedig Finnországban már nem is tanítják”, „összemosás” és a többi.
Akkor mi a megoldás?
A megoldáshoz az a megállapítás vezet el, hogy arra, amit blődlinek látunk, szükség esetén blődlivel is lehet válaszolni, hibás önkorlátozás, ha az érvelésben hasznos fegyverekről aufklérista gőggel vagy egyszerűen csak naivan lemondunk. Nem kell félteni a racionalitást, az majd helyreáll, miután a blődli segítségével lelepleztük az irracionális halandzsa fogalmi és szerkezeti tarthatatlanságát.
Lássuk a konkrét példákat a fentiek őstörténeti megnyilvánulásokkal kapcsolatos alkalmazására:
Ha az előadó titkos kódokra, rejtett ősigazságokra hivatkozik állításai alátámasztásául, akkor nyugodtan mondhatunk olyasmit, hogy „jól ismerjük már az efféle mesterkedést, mert az iszfahani kódex hun-magyar szószedete melletti nyilvántartási számon őrzik a Vatikán pincéibe rejtett könyvtárban azt a titkos kódexet, amely megjósolja, hogy a magyarság ellenségei a huszonegyedik század elején pontosan a te általad előadott okfejtéssel akarnak döntő csapást mérni a magyarság önbecsülésére, mert a hamis szkíta-hun-délamerikai vonallal leplezik el a teljes igazságot, azaz hogy a magyarság valójában a teremtés egyetlen ősnépe, és így az isten is magyar, a Szent Grál pedig a Baal-Aton-Semesh, azaz a Kettős Napisten Bálvány-Úr nevű, Balatonszemes fedőnevű településen nyugszik, Attila és Krisztus közös sírjában….”
Ha azt mondják, hogy a ’bacon’, a.m. szalonna a bakonyi kondák ízes kincsének hírnevét hordozza, nyugodtan mondhatjuk, hogy a ’cheap’, a. m. olcsó valójában arra utal, hogy az angol nyelv kialakulásának korszakában a jóféle csípős magyar paprikát már dömpingáron forgalmazták, ami persze az amerikai ősnépi kapcsolatot is igazolja.
Ha Jeruzsálem mint Hierosolyma, azaz Híres Sólyom jelenik meg az előadásban, akkor jelezzük, hogy nekünk mindig is gyanús volt Leningrád neve, hiszen közismert, hogy az orosz népviselet, a rubaska lenvászonból készül, és a név azt az ősi pillanatot rögzíti a történelem mélységes mély kútjának búvópatakjában, amikor a magyari nép felruházta később hálátlanná vált tanítványát, az oroszt.
Ha elfogadják, menjünk tovább, az ostoba szófejtések óceánja kimeríthetetlen. Ha viszont azt találják rá mondani, a tényeknek megfelelően, hogy ’hülyeség’, akkor végük van: ezzel elismerik, hogy vannak bizonyos történeti, nyelvi és egyéb kritériumok, amelyek alapján a felmerülő szóhasonlításokat első abszurditási vizsgálat alá kell vetni, aztán meg persze vannak egyéb – indokolt esetben persze módosítható - eljárási szabályok is, amelyek lényegében a tudományos nyelvészetben jelennek meg, lásd a perfid akadémiát. Tehát a látszólag irracionális szövegünk nagyon is racionális eredményre vezet: így igazoljuk azt, hogy ex falso quodlibet sequitur …
Tapasztalataink azt sugallják, hogy az érvelés külső jegyeit ekkorra már csak nyomokban magán viselő vitánkban kikerülhetetlenül az a mozzanat fog következni, hogy „ti, a nemzet ellenségei elvennétek a magyarság valódi múltját, hogy ellopjátok a jövőjét is, ezért támadtok bennünket, akik fényt derítünk a magasztos őstudás nemzetépítő erejű bizonyosságaira”.
Ettől egy átlagosan racionális, de tisztelettudó vitapartner visszaretten, akár a szentkorona becsmérlésétől… helytelenül. A megfelelő választ, mely kerülő úton elvezet a racionalitáshoz és egymással összemérhető érvényességű állításokhoz, az előbbiek értelmében fogalmazhatjuk meg…de erről majd később.
