Amerikai elnököt még soha nem utasított el nagyobb arányban a fehér férfi választói réteg, mint Barack Obamát 2012-ben. Obamára a fehér férfiak mindössze 34%-a szavazott, megkapta viszont a feketék (93%), az ázsiaiak (73%), és a spanyolajkúak (71%) támogatását. A fehér férfi szavazók uralmának vége, írja az amerikai konzervatív sajtó számos orgánuma, a Republikánus Pártnak ideje a színesbőrű kisebbségek és a bevándorlók felé fordulnia.
A fenti különbségeket kiegészítve a jövedelem szerinti megoszlással (minél szegényebb valaki, annál nagyobb eséllyel szavaz Obamára), a javaslat úgy hangzik: a Republikánus Pártnak ideje a "nagytőke pártjából" több szociális érzékenységet mutatva balra fordulnia.
Ha európai trendekből extrapolálni lehet Amerikára, akkor a politikai programok balra tolódása egy egyre növekvő fehér rétegben váltja majd ki azt a meggyőződést, hogy a segélyeken élő kisebbségek és a baloldali (vagy balra tolódó) elit szövetsége "elveszi az országot" a jövedelemadót fizető fehérektől, miközben az erről való diskurzust a politikai korrektség jegyében hatalmi eszközökkel letiltja. Az európai reakció a szélsőjobboldali pártok megerősödését hozta, hangsúlyos bevándorlás-ellenességgel, unióellenességgel, a szavazati jog csoportszintű megvonásának igényével, és néhány évtizedes távlatban a polgárháború lehetőségével. (Ez utóbbi állítás persze komoly alátámasztást igényelne, ami nem ennek a bejegyzésnek a témája, ezért most kényszerűen meghagyom levegőben lógó kijelentésnek.)
Ha Amerika nem akar erre az európai útra lépni, akkor a politikai elitnek időben meg kell találnia az ellenszert az elnökválasztást bosszúként beállító osztályharcos retorika ellen, aminek segítségével Obama választást nyert. Ellenkező esetben a megfelelő képviselet nélkül maradó WASP réteg reagál majd a helyzetre - ahogy tud.
Az obamai térnyerésre adandó válasz pedig nem a bevándorlás-ellenességben, sem a balra tolódásban van, hanem ugyanazon a színtéren, ahol Obama győzött: a retorikában. Obama "szociális érzékenysége" csak szavakban létezik, a "zöld" energiapolitikának köszönhető megugró infláció ugyanis nem válogat társadalmi osztályok szerint. Retorika az "autóipar megmentése" (26 milliárd adódollár veszteséget okozott a szakszervezetekkel való összejátszás) ami valószínűleg Ohio - az egyik kulcsfontosságú állam - megszerzésében játszott döntő szerepet. Úgyszintén csak szavakban számít a "középosztály biztonsága", akiknek adóterhei előreláthatóan sosem látott magasságokba szöknek majd a jóléti állam széleskörű kiterjesztésével (pl. ObamaCare), szemben azzal a kampányígérettel, miszerint Obama "a gazdagokat" akarja megadóztatni.
A demokrata kampány osztályharcos retorikája a szociális és materiális irigységre játszott rá (ha szépen akarjuk mondani: az emberek lelkében virágzó óhajra az egyenlőség iránt, mely a világ öröktől való rendjének tűnik). A republikánusok dolga azt megértetni a választókkal, hogy bár az obamai államban a különbség szegény és gazdag között csökken, ez a kiegyenlítődés egy általános szegényedés eredménye lesz, nem pedig egy általános felemelkedésé.
A bevándorlók a felemelkedés ígérete miatt mennek Amerikába, az "amerikai álomért", nem a szegénységben való egyenlőségért. Valójában a baloldali-liberális ideológiának nem természetes szövetségese például egy katolikus, szociálisan konzervatív mexikói bevándorló. Csak akkor válik azzá, ha elhitetik vele, hogy a (republikánus) nagytőke és a dolgozó osztályok közt antagonisztikus ellentét áll fenn, ami miatt a dolgozók érdekképviseletét legjobban a demokraták látják el. Ennek a narratívának a leleplezésével nyerhet meg magának jelentős számú szavazót hosszútávon is a republikánus oldal anélkül, hogy a szavak színteréről akár a xenofób bezárkózás, akár a baloldali gazdaságpolitika felé kéne indulnia.
