Rövid poszt, egy gondolatról: amikor Tamás Gáspár Miklós a társadalomkritikai szövegeiben közli, hogy ő marxista, akkor ez az öndefiníciójáról szóló - immár közkeletű - információn túl valójában nulla értékű közlés, sőt, ha szójátékként megengedjük a "negatív információérték" kifejezés alkalmazását, akkor itt a helyén van ez is.

Segédtétel: a megközelítési módszert vagy "filozófiát" azonosító kifejezés használatának lehetne valami haszna, amennyiben közismert alaptézisek azonosítását segíti, de a "marxizmus" kifejezést egyebek mellett éppen Tamás Gáspár Miklós - megítélésem szerint egyébként visszaélésszerűen - tágította olyan szélesre, hogy annak alapján semmilyen alaptézissor nem azonosítható.

Olyasmit is írt, hogy a marxizmus "önálló diszciplína vagy műfaj". A diszciplínakénti meghatározásból következő nyugtalanító ellentmondásokat (ld. inkommenzurabilitás) most nem tárgyalom (ha valakit érdekel, szívesen). A "műfaji" kitétel viszont a megítélésem szerint flagránsan félrevezető (hibás, butaság). Egy "műfajnak" jellemzően nincsenek ideológiai előfeltevései: ellenkezőleg, olyan besorolás ez, amelyet éppen arra alkalmaznak, hogy  tartalmi és ideológiai meghatározottságoktól elvonatkoztatva közös szerkesztési és formai jegyeket felmutató alkotások azonosságait és különbségeit írhassuk le általa. Knut Hamsun, Thomas Mann, Wass Albert és mondjuk Gergely Sándor egyaránt a regény műfajában alkotott: ez a megállapítás, a minőségi-esztétikai különbségeket most nem érintve  nyilvánvalóvá teszi, hogy a "műfaj"  kifejezés közkeletű alkalmazása és annak még értelmezhető metaforikus kiterjesztései éppen az ideológiai különbségeken túli szerkesztési és formai jegyek valamilyen közösségére utalnak. A "diszciplína vagy műfaj" kitétel valójában értelmetlenné (bölcsészesen szólva "parttalanná"), számon kérhetetlenné mossa a "marxizmus" körvonalait, a marxistaként kategorizált állításoktól két irányból is elveszi (elvenné, ha sikerülne neki) a kritika, az összemérés és így a megítélés lehetőségét. Ha diszciplína, akkor a megközelítés első körben csak a saját rendszerében felállított normarendszernek és eljárásmódnak felelős, és csak e normarendszer és eljárás kritizálható általános tudományelméleti és ismeretelméleti alapon, de ez a kritika nyilván csak akkor lehet tartalmi és releváns, ha a normarendszer létezik, megszámlálható pontban leírható és nem-triviális. Márpedig ilyen nincsen, egyebek mellett éppen azért, ami miatt másfelől meg "műfajnak" lenne  tekintendő.

Tamás Gáspár Miklós maga bujkál folyamatosan, különböző "nagy életművekre" való ad verecundiam hivatkozásokkal a marxizmust mint gondolatrendszert azonosító tézissor leszögezésének feladata elől. Nem tisztességes eljárás (a szó tudományelméleti és nem morális értelmében) újabb és újabb könyvtári szerzőkre hivatkozva az extenzív erudíció önértékének látszatát kelteni akkor, amikor valójában definíciós alaptételeket kellene leszögezni. Az, hogy ismerem-e vagy ismerni akarom-e Szabó Ervin életművét, semmi befolyással nincs arra, hogy el tudom bírálni alaptételsorok koherenciáját.

Az egyértelműen azonosítható és az adott tárgy tekintetében releváns alaptételek nélküli kulturális vagy hitvallási öndefiníció a kifejtés szempontjából tökéletesen érdektelen, argumentációsan pedig félrevezető, visszaélésszerű. Végső soron egy megvitatandó tárgyról/állításról van szó, vagy kellene szónak lennie, az ezzel kapcsolatos megállapítások pedig nem egy külső ideológiai hivatkozás, hanem a belső koherenciájuk illetve a tárgy leírásának lehetőség szerinti  ellentmondásmentessége és kimerítő volta szempontjaiból értékelendők.

Ezért, ha Tamás Gáspár Miklós legközelebb arra hivatkozik, hogy ő marxista, akkor számon kell kérni rajta azt az adott tárgy szempontjából releváns és cáfolható formában megadott alapállítás-sort, amelyet alkalmazni kíván és ezzel egyidejűleg bírálatra felajánl, illetve akképpen kell válaszolni neki (ami végső soron ugyanez), hogy hát sajnos mi a tollaskígyó-teremtéstörténet híveiként ragaszkodunk bizonyos, közelebbről meg nem határozható, rejtélyes, de megvilágító erejű axiómákhoz, és így vagy előbb megpróbáljuk ezekkel a feltételekkel összemérni axiómarendszerünk koherenciaszintjeit, vagy pedig abban kell megállapodnunk, hogy állításaink értékelése és összevetése nem  az összemérhetetlen ideológiai eltévelyedéseink (más szóval állhatatos hitünk), hanem kizárólag a vita tárgyának a vita során felmérhető -  lehetőség szerint cáfolható alakban megfogalmazott, koherens és kimerítő - megközelítése, leírása, értelmezése és következtetések levonása alapján végzendő el.  És ez lesz végső soron kiinduló alapállításaink mércéje és nem megfordítva.