L’analisi discorsiva dei testi grillini e dell’attivita’ dibattimentale dei suoi sostenitori ha dato il seguente risultato: si tratta di un impianto comunicativo „totale”, che ha lo scopo di creare una narrazione esclusiva del mondo alla quale viene altresí attribuito un alto valore morale, superiore rispetto ai concorrenti modelli descrittivi. Entrando in questa narrazione  uno viene a credere  di  ottenere la capacita’ di interpretare e collocare ogni fenomeno del mondo e nello stesso tempo si contraddistingue nettamente dalle concorrenti interpretazioni e  dalle persone nonché dai gruppi „peggiori”,  che sono o „infiltrati”, o fautori o succubi del „vecchio”, „obsoleto”, peccaminoso” che il pensiero grillino abbia superato e stia per seppellire. Di qui - tra le altre cose - la costatazione ricorrente „ma tu non hai capito niente, perché sei prigioniero del pensiero vecchio” : la narrazione „totale” vuole  appropriarsi sempre anche dell’interpretazione dei propri enunciati per chiudere completamente l’involucro comunicativo sia per chi sta dentro, sia per chi sta fuori (e quindi e’ come i lupi che vogliono sbranare gli adepti).

Visto cosí, naturalmente il progetto comunicativo e’ vecchio come il cucco ( ometto volutamente le affermazioni di tipo qualitativo come ’settario’ o ’totalitario’ per evitare dibattiti fuorvianti). In termini discorsivi ed argomentativi possiamo definirlo un „metaframing” totale: ogni interpretazione di ogni fenomeno che ricorre nel discorso  serve soltanto come illustrazione della narrazione „totale” quindi gli enunciati come la „casta che ha distrutto l’Italia”,  „la decrescita”, la „cancellazione del finanziamento dei partiti”, „le nanoparticelle” volutamente non sono supportati da argomentazioni sostenibili anche al di fuori del contesto grillino, di tipo „pro e contro”, bensí solo da  pseudo-argomenti che hanno lo scopo di confermare la validita’ della narrazione di base illustrandola con tali tesi. Di per sé quindi la – peraltro facile – confutazione di queste tesi  o affermazioni risulta da sola completamente inutile, perché la struttura di una narrazione del genere non puo’ essere smontata confutando gli argomenti: funzionano a mo’ dell’Idra di Lerna, la struttura prevede un’”immortale” narrazione centrale, e l’asportazione delle teste –  i pseudo-argomenti anche inconsistenti tra loro – non hanno alcun effetto sulla „vita” della narrazione. Da un punto di vista della coesione di gruppo, poi,  piu’ i pseudo-argomenti sono inconsistenti o assurdi, meglio e’: credo quia absurdum, la fede eccelle contro l’incredulita’ pilotata degli „intellettuali” e dei „lupi”.

Quando gli adepti o sostenitori  formulano dei testi partendo da tali  strutture argomentative, devono  necessariamente utilizzare degli pseudo-argomenti. Questi pseudo-argomenti (tra cui anche semplici errori di logica e  „trappole linguistiche”) sono per fortuna nostra facilmente catalogabili. Non essendo qui possibile  compilare  un elenco completo, notiamo solo i piu’ interessanti e sottili di essi (i soliti „argumenta ad hominem”, i „non sequitur”, il „processo alle intenzioni”, cioe’ una presunzione velleitaria e circolare su motivazioni sporche o cattive intenzioni (mentre naturalmente le  intenzioni di Grillo e Casaleggio sono al di la’ di ogni sospetto) ,  sono presenti ad nauseam). La contrapposizione del „nuovo ed il vecchio”  non comporta -  come parrebbe, stando ai testi grillini -   un giudizio qualitativo, cosí come Bracconi giustamente osserva usando il paragone dell’acqua sporca e del bambino. Il „tu non capisci” presuppone falsamente che l’interpretazione dell’enunciato possa richiedere l’iniziazione o la precedente accettazione della narrazione (argomentazione circolare). Da notare il blocco dell’uso di quelle parole con false interpretazioni  ripetute fino all’assuefazione che nel loro significato comune descriverebbero precisamente aspetti del progetto grillino „noi siamo populisti perché esprimiamo il desiderio del popolo”, eccetera. Il messaggio e’ sempre lo stesso: la delimitazione completa del mondo degli adepti da quello dei peccatori o di coloro che brancolano ancora nel buio.

Come combatterlo? Con il metodo del „metaframing”, e cioe’ dando una cornice di interpretazione che parte da un livello di analisi superiore: esporre sempre, ad ogni ricorrenza l’insostenibilita’ logica dello pseudo-argomento, ma non basta. Da quanto precedentemente esposto consegue che in questi contesti della comunicazione totale non e’ mai sufficiente confutare una tesi o indicare un’assurdita’. Tali affermazioni devono essere sempre e comunque inserite nel contesto della confutazione dell’intera narrazione grillina. Ogni confutazione parziale deve contemplare anche la confutazione del progetto intero. Se un’espressione e’ stata bloccata nel gruppo degli adepti  come per esempio la parola „populista”, bisogna ridarne con enfasi il significato ripetendola ed esplicandola e solo dopo  cercare dei sinonimi. Per contro, le parole coniate da Grillo che contribuiscono alla coesione di gruppo, come: „pdmenoelle”, vanno ridicolizzati. Se l’analogia del  „fascismo” non convince  e viene messa in discussione, utilizziamo l’”autoritarismo”, indicando che descrive ancora meglio cio’ che e’ comune nel fascismo e nello stalinismo e – mutatis mutandis – calza ancora di piu’ a pennello… Se per caso un elemento del progetto grillino pare accettabile anche al di fuori del contesto originale, per esempio il taglio del numero dei parlamentari, mai accettarlo senza denunciare l’assurdita’  del contesto grillino…

Confutiamo con enfasi la falsa presupposizione che la giusta critica di un sistema renda automaticamente giusta la proposta politica di chi ha criticato… La storia del pensiero politico abbonda di ideologie che hanno creato l'illusione della propria fondatezza morale ed operativa a una denuncia del passato, rivelandosi poi di gran lunga piu' deleterie ed immorali rispetto ai sistemi che hanno suggerito di superare. A un'analisi piu' attenta il livello di rifiuto generalizzato del passato e della contrapposizione ad esso nonché la contestuale vaghezza della "nuova" proposta  potrebbe indicare il prevedibile livello di sopruso ed immoralita' che il movimento che si pone in questi termini, sta per sfornare...

Dobbiamo sottolineare che  la descrizione „la casta e cioe’ il sistema pluripartitico abbia distrutto l’Italia” sia un’analisi  falsa, anche se si basa su osservazioni parzialmente condivisibili: il sistema pluripartitico in effetti ha anche costruito quell’Italia, di cui adesso si dice che sia stata distrutta. Dall’altra parte si puo' utilizzare con una certa convinzione anche l'argomento  che "nel mondo sono state soltanto le democrazie rappresentative che hanno realizzato lo stato di benessere e liberta’ che ricorre anche nell’immaginario grillino", mentre le „democrazie dirette” dei capipopolo hanno portato ovunque la tirannia e la distruzione…

Questo non e’ il momento delle autocritiche indiscriminate  dei partiti dell'"arco costituzionale", anche se tale autoflagellazione risultasse completamente giusta e dovuta. L’autocritica profonda anch’essa deve essere esposta soltanto ed esclusivamente nel contesto del rifiuto del progetto grillino, se no, si raccolgono solo  ulteriori motivazioni per autocritiche future ancora piu’ esacerbate ed amare…

Se dall’argomentazione dovesse conseguire che „gli elettori  hanno sbagliato”, non cediamo alla tentazione di dire „no, gli elettori non sbagliano mai”, perché da una parte e’ uno stupido luogo comune, dall’altra non ci porta avanti, ma diciamo che „la premeditata sofisticazione della comunicazione di Grillo  puo’ volutamente ingannare, usando trappole linguistiche ed argomentative non trasparenti per chi le ascolta in buona fede: smascheriamole”.

Riassumendo sinteticamente: qui e’ la narrazione che conta, non i fatti. Questa non vuole essere un'affermazione cinica, malvagia o "machiavellistica": delimita semplicemente il campo di battaglia dove la lotta - anche la "buona lotta" va combattuta. I fatti, il good governance, l'onesta ricerca del bene comune, non sono assolutamente in contrapposizione con la volonta' di vincere un combattimento comunicativo con i mezzi adeguati.

L’interpretazione dei fatti deve risultare in una visione completa, catartica, con  personaggi buoni e cattivi e con un forte messaggio morale. E’ piu’ facile redigere una narrazione convincente con fatti piu’ “giusti”, ma non e’ detto, anzi, che alla fine la narrazione fatta in malafede, anche se un po’ piu’ laboriosa, non avra’ piu’ successo rispetto a quella “giusta”…

Parlando del dilemma circa il finanziamento pubblico dei partiti, quello che voglio dire, in parole povere e' che non si deve  rinunciare a una risorsa, quale il finanziamento, quando tale rinuncia puo’ essere evitata forgiando una narrazione che riveli (o insinui) la cattiva volonta’ di chi l’ha proposta e descriva in toni cupi le conseguenze che ne derivano e su cui il promotore dell’abolizione vuole lucrare. Immaginate e descrivete le piu’ tetre conseguenze, create un nesso tra Grillo e Berlusconi e forze malefiche esterne, e su cui il promotore dell’abolizione vuole lucrare. Spiegate che la negazione della necessita' delle condizioni economiche  delle attivita’ sociali e’ antimarxismo volgare nonché sinistrismo e cioe' malattia infantile del pensiero della sinistra nel senso leninista e  porta necessariamente alla corruzione totale, al propagarsi delle costrizioni non-economiche e quindi  al macello ed al sopruso, fate quello che serve, ma mai rinunciare a un’arma reale per ottenere un vantaggio virtuale.

Anche perché a Giuseppe Piero Grillo e Associati, in effetti, non conta un fico secco il finanziamento dei partiti, a loro interessa la  sconfitta totale della sinistra e del sistema pluripartitico. Se si osserva bene, si vede anche  sul  blog di Bracconi, che gli adepti degli Associati formulano sempre piu’ severe ed impossibili rivendicazioni, stiamo tranquilli che non si accontenteranno di nessuna rinuncia e di nessuna contrizione. Che dimostra che – anche se inconsciamente – loro hanno capito benissimo la vera funzione di questa rivendicazione: un micidiale bastone contro i partiti in generale, nulla piu’.

Ed anche Renzi ha sbagliato: non bisogna mai accogliere nessuna rivendicazione dell’avversario, anche se sembra ragionevole, senza che si denunci nello stesso tempo la malvagita’ del progetto nell’ambito del quale esso la espone e le sue deleterie conseguenze…. Purtroppo, la “comunicazione totale” e’ malvagia, e’ un macello e non e’ per ingenui… a meno che non vogliate perdere in partenza.

Cerchiamo di essere corretti, ma non abbiamo paura degli argomenti non troppo sofisticati: l’approssimativita’ non e’ prerogativa soltanto di chi costruisce la narrazione totale...se ne puo’ avvalere, cum grano salis, anche chi cerca di riportare il discorso pubblico nell’ambito della discorsivita’ trasparente.

Se si ritiene che tali considerazioni possano giovare nel combattere il fenomeno deleterio in questione, sto volentieri a disposizione con analisi dettagliate e algoritmi procedurali, contatto: montefiore1@gmail.com.

Come argomento ultimo, vorrei analizzare dal punto di vista linguistico-argomentativo il peccato originale del pensiero grillino: la falsita’ della  presupposizione che da un insieme delle „proposte popolari” raccolte via web possa nascere un programma politico coerente ed attuabile.

Nell’uso quotidiano  della lingua (sono le trappole linguistiche piu’ insidiose, usando il termine di Wittgenstein) ogni risposta, anche assurda e fuorviante ha le fattezze di una „risposta”, ogni presunto „nesso causale” crea l’imaginaria impressione di aver indicato „la causa” , ogni analogia tende a sovrapporsi all’oggetto. Le argomentazioni di diverso livello e di differente coerenza nella catena parlata o scritta tendono ad avere  „lo stesso valore dimostrativo” e quindi senza un’analisi del testo che estrapoli il testo stesso dal contesto originale comunicativo e’ impossibile appurarne la coerenza e l’attinenza. Un unico errore logico, un’unica espressione analogica identificata con l’oggetto, una falsa attribuzione causale  e’ sufficiente per sviare completamente il discorso e portare  a delle implicazioni sballate. 

Lo vediamo esattamente nelle enunciazioni di Grillo sugli argomenti piu’ svariati, dalla democrazia iraniana alle nanoparticelle. Tali enunciazioni sono indiscriminate, non sono sottoposte a nessuna verifica di coerenza  ed hanno tutti l’identico messaggio sottostante… del resto, come abbiamo visto, in effetti non hanno lo scopo di approfondire un argomento, ma quello di illustrare e di trasmettere la particolare visione „manichea” del mondo. Poi, le singole proposizioni nel contesto delle altre proposte e degli altri progetti si influenzano a vicenda, indipendentemente da quanto di questo processo sia noto a chi li propone. Le „rivendicazioni” dei movimenti civili combattenti normalmente – e giustamente – sono squilibrate e non tengono conto di tutti gli interessi e di tutti gli aspetti che possono conseguire da una effettiva attuazione della rivendicazione, proprio perché partono dal presupposto che  contro di esse comunque c’e’ „il potere”, le „corporazioni” , che in un procedimento contradditorio faranno valere con prepotenza i propri interessi… ognuno e’ avvocato della propria causa.

Di conseguenza l’interpretazione e l’armonizzazione delle aspirazioni e delle proposte „popolari” possono essere messe in atto soltanto nel processo contradditorio  – proprio in quel processo contradditorio che Casaleggio ed Associati, esattamente come le assemblee popolari  staliniste o fasciste cercano di „superare” sia a livello della comunicazione con la stampa, sia a livello parlamentare. Dal „superamento” poi, deriva, o il caos assoluto, o, - piu’ frequentemente, se esso viene seguito dall’accaparramento del potere -  un progetto di oppressione e di tirannia che si basa proprio sul ruolo autoaggiudicato di „espressione delle aspirazioni del popolo”, che in mancanza delle strutture formalmente e costituzionalmente ancorate ricade necessariamente -  senza un mandato formale – alla cassa di risonanza ispirata della volonta’ popolare – o chiamiamolo „punto di riferimento del gruppo di comunicazione”… ? 

Részletek Orbán Viktor évértékelőjéből:

"A pártjaink ugyan lehetnek ellenzékben, a haza azonban nem. ... Van olyan, hogy néha leparancsolják az embert a parancsnoki hídról vagy a kormánykerék mellől – erről én is tudnék mesélni –, de a hajó közös, ezért ilyenkor is evezni kell, és nem durcásan ügyeskedni a fúróval a hajófenékben."

vs.

"Régi figurák, jól ismerjük őket, és pontosan tudjuk, hogy mire készülnek. ... Mint húst a legyek, dongják őket körül az erős külföldi érdekcsoportok. Valójában azok akarják visszaültetni őket a magyarok nyakába."

Ha kiderül, hogy a tavaly nagyobb számban megszületett csecsemők egy 2014-es kormányváltást éreztek meg, akkor milyen együttműködésre készül Orbán ellenzékből? Beáll majd a nyakunkba ültetettek mellé, és együtt eveznek a külföldi érdekcsoportok nagyobb hasznáért? Vagy őrá nem vonatkozik az együttműködés kötelessége ellenzékiként, és amikor ő lemegy a hajófenékbe ügyeskedni a fúróval, az más?

Aki a szocialistákra szavaz, az hazaáruló, vagy legalábbis hazaárulók szekértolója? A Fideszt ellenzékbe küldeni hogyhogy nem a magyar emberek öntudatos és erős választása, míg a Fideszt megválasztani igen?

És ha ez igaz, akkor miért állítja, hogy a haza soha nem lehet ellenzékben?

Utánanéztem a strasbourgi emberi jogi bíróság magánnyugdíjpénztárral kapcsolatos döntésének, ami egyébként nem ítélet, tehát nem peres eljárást lezáró végzés, hanem határozat arról, hogy az adott egyedi esetet nem fogadják be ( http://hudoc.echr.coe.int/sites/fra-press/pages/search.aspx?i=003-4240871-5045019#{%22itemid%22:[%22003-4240871-5045019%22]} ), és borzasztóan érdekes dolgot találtam, amelyet, ha jól látom, a magyar sajtóban nem taglalnak.

A kérelmező szerb-magyar állampolgárságú hölgy ugyanis a magán-nyugdíjpénztárnál maradt. "Ms E.B. decided to remain a member of a private pension fund."

Keresetének lényeges tartalma az volt, hogy az állam az ő ezután befizetendő nyugdíjjárulékát az államkasszába eltérítve őt egy feltehetőleg rosszabb, és a saját befektetési döntéseitől független nyugdíjra teszi jogosulttá. "Ms E.B. complained that the new legislation effectively amounted to confiscating her private pension contributions
to the benefit of the State budget. She alleged in particular that, even if she was entitled to a full State pension under the new legislation, this fell short of a private pension scheme which was directly related to her contributions and investment strategy."

A határozat egy olyan esetre vonatkozik, amelyben az érintett a magánnyugdíjpénztárnál maradt, azaz a döntését nem befolyásolta a később hatályon kívül helyezett fenyegető rendelkezés, ami egyébként emberi jogi szempontból esetleg megalapozott kereset tárgya lehet. A kereset tárgyát _csak az új nyugdíjrendszer életbe lépésétől kezdve befizetett járulékok_ képezik, nem a korábban felhalmozottak. Ettől az érintettől nem vették el a felhalmozott befizetéseit, és azokat nem is ajánlotta fel fenyegetés vagy akképpen értékelhető rendelkezés hatására. Így a határozat ezekre az ügyekre, azaz az ügyek 98%-ára explicite nem vonatkozik.

A határozat ugyan  hivatkozik arra, hogy az állam bizonyos feltételek mellett elveheti/igénybe veheti a magántulajdont, és azt mondja, hogy az emberi jogi Jegyzőkönyv hivatkozott pontja nem garantál egy meghatározott összegű nyugdíjat senkinek, és ebben elég kézenfekvő, hogy igaza is van, ugyanakkor azonban két alkalommal is leszögezi, hogy az adott esetben a korábban felhalmozott befizetések az érintett számláján maradtak, illetve hogy azokat nem vették el tőle (vagy nem kényszerítették őt az arról való lemondásra).

Erre az esetre mondta tehát az emberi jogi bíróság - amely az ügyet a polgári és politikai jogok sérelmének tekintetében vizsgálhatta volna, tehát az Európai Emberi Jogi Egyezmény alapján, a folyamat végeredményeképpen megvalósuló vagy meg nem valósuló emberijog-sérelem,  nem pedig az ügy összes jogi vonatkozása tekintetében - hogy mivel a a hölgy magánbiztosítónál maradt, és a Matolcsy miniszter úr által kilátásba helyezett következményeket  ("kizárja magát a nemzeti közösségből") visszavonó törvénymódosítás nyomán a korábbi időszakra is teljes nyugdíjat kap,  ekképpen nem sérültek az emberi jogai.

Ez a határozat - összefoglalva - explicite biztosan nem, s megítélésem szerint implicite sem  vonatkozik a túlnyomó többségre, azokra, akik a később visszavont fenyegetés hatása alatt a korábban felhalmozott tulajdonukról lemondtak, illetve különösen azokra nem, akik jogfenntartási nyilatkozatot tettek, hiszen ezek emberi és tulajdonjogai kapcsán nem teszi azt a megállapítást, hogy azok ne sérültek volna.

A magyar sajtó  viszont úgy tárgyalja a határozatot, mintha az minden esetre, így a kényszer hatása alatti "lemondásra" is vonatkoznék, pedig nem vonatkozik, úgyhogy a dolog oroszlánrésze, mind anyagilag, mind emberi jogi sérelem tekintetében, ha jól értelmezem, egyáltalán nincs lezárva.

A Navracsics miniszter úr vezette minisztérium honlapján ( www.kormany.hu/en/ministry-of-public-administration-and-justice/news/hungary-wins-lawsuit-regarding-private-pension-funds ) az eset több hamis állítást tartalmazó címmel szerepel, ugyanis Magyarország nem nyert semmilyen "lawsuitot", tekintve, hogy az ügy nem jutott el semmilyen eljárásig, amelyben Magyarország veszthetett vagy győzhetett volna. A keresetet utasították el, ez viszont nem tekinthető "nyerésnek". A honlap szövegében amúgy  szerepel az, hogy "the applicant decided to opt for membership of the private pension scheme", de úgy látszik, a kommentátorok nem vették figyelembe...

Kommunikációs szempontból a legérdekesebb mozzanat a következő: a magyar minisztérium honlapján az is olvasható, ami a bírósági határozatban nem:  "The European Court of Human Rights will in the future reject all petitions on the same subject-matter without further investigation."

Ezt az állítást akár tekinthetjük igaz állításnak is, hiszen a pontosan ugyanilyen tárgyban érkező kereseteket valóban nagy valószínűséggel elutasítják, azonban a kontextus függvényében az az értelmezés kézenfekvő, amely azt az üzenetet tartalmazza, hogy "a magánnyugdíj-pénztári ügyben" ezek után már ne is próbálkozzanak...

Azt mondhatjuk, hogy az emberi jogi bíróság ítéletének és az abban foglalt tényállásnak az elolvastán ez az értelmezés kizárható.

Habár vitathatatlan, hogy a történelem során előfordult a vallásnak valamiféle méltánytalan gyakorlása, azonban nem igaz, hogy az istentagadás helyreállítaná a békét.

[Se un qualche uso indebito della religione nella storia è incontestabile, non è tuttavia vero che il “no” a Dio ristabilirebbe la pace.]

- XVI. Benedek, Éjféli mise, 2012. Karácsony

Az első figyelmeztető jel a Szentatya szövegében a szembeállító párhuzam használata. Két kijelentés egymáshoz rendelése nem igazolja automatikusan, hogy a kétféle jelenség egyensúlyba hozható. Ami egyrészről van, azt nem lehet tetszőleges másrészről megállapítással ellensúlyozni. Ha egyrészről mi lemészároltunk, elevenen elégettünk, megkínoztunk, kitagadtunk, terrorizáltunk és fajtalankodtunk, vagy mindezek fölött szemet hunytunk (a Pápa szavaival un qualche uso indebito, valamiféle méltánytalan gyakorlását mutattuk be a hitnek), akkor a mondat folytatása, hogy "másrészről ti viszont..." kellően súlyos és összemérhető dolgokat kéne, hogy tartalmazzon az egyensúly eléréséhez. Ha ugyan korrekt és az ünnephez illő eljárás a párhuzamba állítással ellensúlyozni kívánni az említetteket.

Amit a Pápa az önkényesen előkapott mérleg másik serpenyőjébe rak, az egy nirvána-érv. Azt mondja, hogy igaz ugyan, hogy a vallás embertelen borzalmakat tud produkálni, de a tagadás sem hozza el a békét. Kvázi kvittek vagyunk, egy-egy. Az Egyház sem bűntelen, de hát az vesse rá az első követ.... Hogy netán a tagadás (pontosabban a nem-hit, vagy akár csak a katolikus egyház istenképében való nem-hit) egy lépés lehetne-e a jó irányba, azt ez a fajta érvelés nem vizsgálja.

Persze végül a Pápa sem arra jut a mise során, hogy egyensúlyban van a mérleg, hanem hogy a vallásnak csupán bizonyos fajta gyakorlása produkálja az embertelen borzalmakat: az, amikor úgy gondoljuk, hogy kézbe kell vennünk Isten ügyeinek intézését (quando l’uomo pensa di dover egli stesso prendere in mano la causa di Dio). A megfelelően gyakorolt hit ellenben olyan eredményt hoz, amit az istenhit nélküli létezés képtelen felmutatni. Se la luce di Dio si spegne, ha Isten világossága kioltatik, mondja a szöveg, akkor az ember isteni eredetű méltósága is eltűnik. Akkor nem leszünk egyazon Atyának összetartozó gyermekei, és az ember nem lesz többé az Ő képére formált lény. Allora egli non è più l’immagine di Dio.

Nem állítom, hogy XVI. Benedek itt istenkáromlást követett el, de elgondolkoztató, hogy az Úr munkája akkor létezik-e csak, ha az ember tudatában van annak, hogy ez a munka létezik. A Szentatya szerint ha nem tudunk arról, hogy Isten a maga képére formálta az embert, akkor ez a formálás mintha meg sem történt volna... Isten teremtette hát az embert, vagy az ember teremti meg Istent és az Ő munkáját a tudat tartalmai által? Meredek út ez a mélybe, el se induljunk rajta!

Inkább azt nézzük meg, hogyan illeszkedik ez a gondolat a hit helyes gyakorlásához. A vallással kapcsolatos borzalmakat az okozza, ha az ember úgy véli, hogy Isten dolgait a kezébe kell vennie. Másrészről Isten munkája azáltal érvényesül, hogy az ember tudatában van annak, hogy Istennek mi az akarata, és (tegyük hozzá Jézus szavaival) cselekszi az ő akaratát. Egyik oldalról szükséges a cselekvés, amivel Isten munkáját beteljesítjük (vagy egyenesen megteremtjük), másik oldalról viszont ennek során nem szabad azt gondolnunk, hogy Isten munkáját be kell teljesítenünk... Szkülla és Kharübdisz között kormányoz tehát a helyes módon vallásos ember, és keskeny az ösvény, ahogy az meg is mondatott. Ha ez így van, akkor a legtöbben belehullanak egyik vagy másik szörny markába: vagy félresiklik a morális ítélőképességük, és egy deitás nevében olyanokat mondanak és követnek el, amit józan megfontolással ember nem követhetne el - vagy pedig kialszik bennük az isteni fény, és szubhumán sorba süllyednek: önzővé válnak, és nem marad életükben hely a segélykérő gyermek, a szegény, az idegen számára (per i bambini, per i poveri, per gli stranieri.) 

Már itt felmerülhet, hogy ha a vallásosság ilyen veszélyekkel jár, és a monoteista hit a Pápa szerint is alkalmas az erőszak igazolására (È vero che, nella storia, il monoteismo è servito di pretesto per l’intolleranza e la violenza), akkor nem lenne-e emberségesebb egyistenhit nélkül, egyfajta agnosztikus vagy akár politeista homályban élni az életünket, nagy vallásos revelációk nélkül, az árváktól és özvegyektől szívtelenül elfordulva, de legalább gyilkos fanatizmusba se bonyolódva. Talán jobb lenne, összességében. 

De egy pillanatra nézzük meg ezt a szembeállító párhuzamot is: az első szörny hatása nyilvánvaló, a vallás nevében valóban olyan retteneteket képes nyugodt szívvel elkövetni az ember, amire egy vallástalan nem találna igazolást. Téves a Pápa megállapítása, hogy a 20. században megtapasztalt gyűlölet, az ember ember általi megvetése a hittől való eltávolodás eredménye volna. Mind a nácizmus, mind a kommunizmus a vallásos hit és az egyházi szervezeti felépítés lényegi jellemzőivel bír. Ha a hit és hitetlenség szembeállításával értékeljük a 20. század népirtásait, akkor egyértelműen hit volt az, és nem hitetlenség vagy kételkedés, ami embertömegeket olyan tudati állapotban tartott, amiben helyesnek és kívánatosnak fogadták el a történteket. A kételkedés nem tette volna lehetővé egy kis részét sem annak, ami bekövetkezett; a hit igazolást adott mindre.

A másik megrajzolt szörny viszont, az istentelenség homálya, amiben kitagadtatnak az árvák és özvegyek, nem igazolható. Hamis érvelés az, hogy vallás nélkül nincsen erkölcs, vagy hogy a vallástalan erkölcs mérhető módon más, vagy kisebb értékű lenne, mint a vallásos erkölcs. Nincs olyan tudati gát az istenekben nem hívő ember gondolkodásában, ami megakadályozná a jótékonykodást, a tisztességes helytállást, akár az élete feláldozását egy másik élet megmentéséért. A nem vallásos ember mindezt szabadon megteheti. Békét köthet a halálos ellenségével is, ha a körülmények és az érdekek úgy hozzák. Ezzel szemben a vallásos embernek a szabadsága mindezekre kívülről korlátozott. Ő nem köthet békét a halálos ellenséggel, ha az az ellenség egyben a deitás halálos ellensége is, és mondjuk a Sátán szolgájaként jelenik meg a világképben. Ő nem könyörülhet az árván és az özvegyen, ha azt az útmutatást kapta a transzcendens erő földi tolmácsolóitól, hogy ezek az emberformájú lények Isten nevében kiirtandók. Megint csak oda jutunk, hogy a vallás az, és nem a vallástalanság, ami törvényszerűen károkat okoz a létével. Nem az egyes vallásos ember tetteiben törvényszerűen, hanem a vallás által befolyásolt ember mint prototípus tetteiben.

A Pápa zárásként elmondta az obligát imát a világbékéért, és ezzel a kívánsággal maradéktalanul egyet lehet érteni. Vitatni, a fentiek értelmében, a béke elérésnek mikéntjét és az ezzel kapcsolatos szövegek tisztességét érdemes. 

(A mise a Vatikán oldalán az olasz mellett több más nyelven, köztük angolul és németül is olvasható.)

* Egy majdani összefoglaló alább olvasható béta-verzióját a blog jelenlegi két szerzője közösen írta másfél évvel ezelőtt. Most elővettük, hogy az azóta szerzett belátásokkal és ismeretekkel bővítve és kiegészítve újraszerkesszük. Ezért különösen szívesen fogadunk minden értelmes kritikai megjegyzést.

---

Nem lehet publicisztikát írni anélkül, hogy egyben állást ne foglalnánk a publicisztika filozófiájáról: a műfaj értelméről vagy jelentőségéről, ha létezik efféle, és az alkotói eszközökről, amikkel ez megvalósítható. A kérdés figyelmen kívül hagyása is állásfoglalás: eszerint a publicisztikának nincs körülírható funkciója és szisztematikus módszertana, vagy ha van is, azt a közíró - mint amolyan művészféle - tehetsége, rutinja, intelligenciája által „érzi” anélkül, hogy rendszerezve végig kéne gondolnia, vagy vitára kéne bocsátania az erről alkotott gondolatait.
Az alábbiakban amellett fogunk érvelni, hogy mind a publicisztika jelentősége, mind az ennek elérését segítő eszköztár pontosan leírható, és hogy tudatosításuk elkerülhetetlen ahhoz, hogy a publicisztika betölthesse ezt a bizonyos funkciót.

Először is vizsgáljuk meg az alábbi példát, ami ugyanazt az eseménysort jeleníti meg két különböző politikai irányultságú publicisztikában. A például szolgáló mondatok nem valódi cikkek idézetei, hanem magunk állítottuk össze a sajtóban megjelent vélemények tipizálásával, megítélésünk szerint lényegi vonásaikat megőrizve annyira, hogy elemzésük eredménye releváns legyen.   

A)    Az őszödi beszéddel a kormány illegitimmé vált, majd a legitimitási válságot a békésen tüntető, a beszéddel végletesen megalázott magyar emberek brutális szétverésével, szemük kilövetésével tetézte, ám az ezt követő önkormányzati választásokon az emberek kinyilvánították kormányváltó szándékukat.  

B)    Az őszödi beszéd az elmúlt tizenhat év léthazugságaival való szakítás, a baloldalnak a hazugság csapdájából való kitörése, amit az ellenzék egy hipokrita kampánnyal, zavargásokat gerjesztve, az önkormányzati választások célját elhazudva használt ki a maga céljaira, és lehetetlenítette el a kormány munkáját a teljes ciklusra.

Láthatjuk, hogy a megtörtént eseményeket két eltérő logikai láncolatba helyezve, két különböző értékítéletet tükröző és egymással ellentétes következtetésre vezető narratívát kapunk. Mielőtt rátérünk arra, hogy összehasonlítható-e ugyanannak az eseménysornak a fenti kétféle beállítása, és nevezhetjük-e bármelyiket igaznak, érdemes feltenni a kérdést, hogy miért van szükség egyáltalán a kiválasztott események történetbe rendezésére, oksági viszonyok felállítására és következtetések levonására. Ha ugyanis az újságírás a tájékoztatást tekintené feladatának, akkor elégséges volna az események felsorolása, a középkori történelmi évkönyvek mintájára: 2006. szeptember 17., az őszödi beszéd hanganyaga nyilvánosságra kerül; szeptember 18., károkozás a Magyar Televízió épületében; szeptember 19., letartóztatások, négy rendőr súlyosan megsérül - és így tovább.  
Ami a történetet többé teszi az események steril felsorolásánál, az a morális tartalom, amit a szerző az elbeszélés kezdőpontjának kijelölésével és a kiválasztott események közti viszonyok meghatározásával sugall az olvasónak. Az így összeállított történetnek magyarázó ereje és jövőbe mutató konklúziója van, a felsorolásnak nincs. A felsorolást hiányosnak érezzük, mintha az események csak a történeti rendezésből leszűrhető tanulságokkal együtt érdemelnének figyelmet.

Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy sem az oksági rendezettség, sem az erkölcsi mondanivaló nem inherens tulajdonsága a megtörtént eseményeknek: ezt meg kell komponálni, a létrejött kompozíció jellege pedig függ azoktól a nyelvi eszközöktől, amiket a szerző a mű létrehozásához használ. Ahogy a történetírás, úgy a közéleti publicisztika is közösségi igényt elégít ki: olyan orientáló szerepet töltenek be, aminek segítségével a közösség létének eseményei rendezetten, a levont tanulságokkal együtt, tágabb erkölcsi világképekbe illeszkedően kerülnek a köztudatba, segítve a közösség önmagáról alkotott képének egyre részletesebb megrajzolását.

Visszatérve példánkra, az őszödi beszéd és az utána következő események kétféle értelmezésére: ha mindkét elbeszélés kompozíció, mint ahogy azok, akkor értelmetlen a kérdés, hogy melyikük az igaz. Arról folyhat csak vita, hogy melyik az igazabb, és hogy ennek a kérdésnek az eldöntése milyen rendező elv szerint történjék. Az itt tárgyalt elméletünk szerint ez az igazságkritérium nem lehet más, mint a megalkotott történet logikai koherenciája és alkalmassága arra, hogy minél több és relevánsabb tényt képes legyen magába foglalni. Nem ismerünk más módot arra, hogy a különböző narratívák összemérhetőek (tudományfilozófiai kifejezéssel: kommenzurábilisak) legyenek.

Ennek gyakorlati következménye, hogy a publicistának úgy a saját narratívája, mind a másokéi megítéléséhez képesnek kell lennie a szövegek koherenciavizsgálatára, vagyis nyelvi-logikai elemzésükre. Ez a feltétel jelenleg nem látszik adottnak, amire többek közt az mutat, hogy a közélet jelenségeit tárgyaló publicisztikák nem használják egymás állításainak cáfolatára ennek a fajta elemzésnek a perdöntő fegyvereit. Ehelyett párhuzamos, egymással össze nem mért narratívákat állítanak az olvasó elé, aki leginkább prediszpozíciói és ízlése szerint választ közülük, nem pedig azért, mert a publicista szemléltette volna, hogy melyik értelmezés a következetesebb. Az egymásra reagáló írásokban a szerzők láthatóan arra alapoznak, hogy az események általuk megalkotott allegorikus leképezése önerejénél fogva mint „igazság” érvényesül, és nem veszik figyelembe, hogy meg kéne mutatniuk, miért érvényesebb az adott leképezés más lehetséges allegóriáknál, és miért volna intelligens választás az olvasó részéről az illető publicista verzióját fogadni el igaznak. Meglehet, a narratívák elemzésének legalapvetőbb feltétele is hiányzik: az ugyanis, hogy a publicista tudatában legyen annak, hogy munkájában nem az igazságot írja le, hanem narratívákat alkot.
Ilyen módon a publicisztika nem képes betölteni a már tárgyalt funkcióját, vagyis nem igazít el abban, hogy a közösség számára fontos történések sokféle értelmezése közül melyik a leginkább tényszerű, és így a leginkább támogatható narratíva.

A nyelvi fordulat

Hogy ennek a mulasztásnak az okait megértsük, vizsgáljuk meg a tágabb kommunikációs környezetet, amiben a publicisztikák megszületnek. Azt találjuk, hogy uralkodó kommunikációs gyakorlat valójában nem törekszik az elhangzott szövegek megértésére, hanem a szöveget behelyettesíti a vélelmezett közlési szándékkal: „XY visszavágott NN-nek, amivel kifejezte eltökélt szembenállását” - szól az értékelés, de nem történik meg annak vizsgálata, hogy a visszavágás netán logikai szarvashibákra épült-e. Az automatizmus, amivel átfordítjuk az elhangzottakat azzá, amit szerintünk jelentenie kell, a közbeszédet logikai bakugrásokra, rutinszerű értelmetlenségre, előfeltevésekre és gegekre épülő zűrzavarrá teszi.

A gondolatok logikája a nyelvben, és csak a nyelvben jelenik meg. A tudattartalmak nem a tudatban, hanem a megfogalmazás során kényszerülnek bele valamiféle rendbe, és minél inkább összefüggéstelen és tényszerűtlen a tudattartalom, annál hibásabbak lesznek ezek a megfogalmazások. Annak eldöntésére pedig, hogy melyik érvelés milyen mértékben hibás, nincs más módszerünk, mint a szöveg következetes, a közlői szándékot és egyéb igazolatlan feltevéseket figyelmen kívül hagyó elemzése.
Ez egy gyökeresen új, és korántsem kézenfekvő kommunikációs módszerváltás. A jelenlegi vitagyakorlatban állítást helyezünk szembe állítással, a nyelvi fordulat ezzel szemben azt feltételezi, hogy vitáink legtöbbje során eleve nem is értjük az állítások, vagyis a nyelv logikáját.

Ludwig Wittgenstein, a filozófiai nyelvi fordulat atyja írja: „A filozófia küzdelem értelmünknek a nyelv eszközei által történt megbabonázása ellen.” Ilyen nyelvi megbabonázásokat a közéleti viták során lépten-nyomon tetten érhetünk; például amikor egy politikus a neki címzett kritikára azzal az elterjedt riposzttal válaszol, hogy „És hol volt Ön akkor, amikor az elődömet kellett volna kritizálni, miért nem szólalt fel így és így?” Ha ekkor az első közlő a visszavágás tartalmi részére reagál – és figyeljük meg az ilyen vitákat, legtöbbször ez történik -, akkor naiv-kooperatívan belemegy abba, hogy miért kritizált vagy nem kritizált ő annak idején, vagy ő maga is visszavág, és a vita kölcsönös számonkérésbe torkollik.  
Most állítsuk meg a párbeszédet az első csapás és hárítás után, és használjuk a nyelvi-logikai elemzés módszerét: azt látjuk, hogy a „Hol volt Ön akkor...” toposz arra a kimondatlan premisszára alapoz, hogy a kritika érvénytelen, ha a kritika közlője a másik fél által meghatározott esetben nem viselkedett egy meghatározott módon. Ez nyilvánvaló logikai abszurdum. Másrészt mégsem nyilvánvaló, hiszen tapasztaljuk, hogy a vitákat eredményesen ki lehet zökkenteni egy ilyen hibás szemléletű válasszal, és nem érkezik meg rá a verbális retorzió, ami bemutatná a visszavágás ésszerűtlenségét.

Egy efféle tisztázó hatású logikai-nyelvi elemzést szóbeli vitában rögtönözni és eredményesen alkalmazni csak jelentős rutinnal lehet. Azonban ha figyelemmel kísérjük a közéleti polémiákat, kiderül, hogy kisszámú tipikus hiba fordul elő a viták nagy részében. Ha pedig kezelhető számú tipikus hiba van, akkor azok elhárítására fel lehet készülni, illetve fel lehet készíteni a közszereplőket.
Ennek a felkészülésnek a jelentősége messze túlmutat egy-egy politikai vita megnyerésén vagy egy jól sikerült publicisztikán. Az imént már megjegyeztük, hogy a „Hol volt Ön akkor...” visszavágás egy elterjedt fordulat, nyilvános vitákban számtalanszor belebotlunk. Ha metaforikusan akarjuk szemléltetni a működését, akkor azt mondhatjuk, hogy egy elterjedt mém, vagyis egy olyan kulturális információs egység, ami az evolúció mechanizmusaival terjed, mutálódik és hal el, illetve verseng más mémekkel a dominanciáért.
Egy ilyen argumentációs fordulat terjedésének kulcsa az adott környezetben való sikeressége: ha egy vitát meg lehet nyerni, vagy el lehet téríteni azzal a riposzttal, hogy „nem láttam Önt tiltakozni a múltkorjában...”, akkor ez a vitamódszer, vagyis mém, szelekciós előnybe kerül.  A mém bekerül a közönség vagy olvasótábor argumentációs eszköztárába, és vagy eredeti formájában, vagy mutálódva terjedni kezd.

Ha viszont egy közéleti vitában az így megtámadott fél képes a logikai hibát a beszélgetés során demonstrálni, akkor nemcsak, hogy előnybe kerül abban az egyedi vitában, hanem azt is eléri, hogy a hibás válasz ott és akkor ne terjedjen tovább. Ugyanakkor az éppen „győztes” mém - vagyis az a vitamódszer, ami kimutatta a logikai hibát - terjedésnek indul, és bekerül a hallgatóság eszköztárába, akik aztán más, hasonló helyzetekben alkalmazhatják azt. Ennek következtében a „Hol volt Ön akkor...” mém terjedési lehetőségei egyre szűkülnek, míg végül elhal, és a közbeszéd megtisztul egy hibás argumentációs technikától.
A memetikai modell még egy fontos következtetésre ad módot: eszerint az egyetlen eszköz a közbeszéd aktív megtisztítására az ilyenfajta vitamódszerektől, ha a vita során ki tudjuk mutatni az érvelés szerkezeti-szemléleti hibáit és ezzel megszüntetjük az adott mém „szelekciós előnyét”. Ha ezt nem tesszük meg, akkor csak passzívan várhatunk arra, hogy más, adaptívabb argumentációs mémek majd kiszorítják a nekünk nem tetszőket, de hogy ez mikor és hogyan következik be, afölött nincs kontrollunk.

Narratívák építése és rombolása

A közéleti diskurzus, a szabad sajtó, és általában a szólásszabadság alapeszméje az, hogy ha biztosítjuk a gondolatok sokszínű kifejeződését, akkor az igazság érvényesülni fog. Ezzel szemben, mint láttuk, az általunk képviselni kívánt álláspontok („igazságok”) útja narratívákon és mémeken keresztül vezet az érvényesülés felé. Olyan nyelvi-logikai manifesztációkon keresztül, amiket meg kell terveznie annak, aki ezt a megbecsült és kívánt igazságot a köztudatban szeretné elterjedve látni.
Az argumentáció tudatos megtervezése azzal jár együtt, hogy nem lehet az őszinte felháborodásra, a válaszadás belső morális kényszerére és hasonlókra bízni a megnyilvánulásokat. Nem lehet az ellenfél narratívájának leminősítésével felülkerekedni rajta; nem lehet értékítéletekre alapozni a közvélemény formálását, ha közben a publicista nem bizonyítja be a saját és mások szövegeinek összehasonlításával, hogy miért jogos ez az értékítélet. Kizárólag az lehet hatásos, ha kimutatja az ellenérdekű narratíva tarthatatlanságát, és egyben szétzúzza a mémként becsempészett alapfogalmakat és argumentációs struktúrákat.

A narratívák igazságát csak közvetve, konzisztenciájuk elemzésével lehet megítélni, ezért amíg ez az elemzés nem történik meg, addig bármilyen mentális konstruktum, bármilyen irreális összeesküvéselmélet tetszeleghet igazságként. És mivel a megtervezett kommunikáció előnyben van a spontánnal szemben, ezért az a fél, aki tisztában van azzal, hogy hazudik, mindig le fogja győzni a vita során azt, aki pusztán arra építi a szövegeit, hogy az igazságot képviseli.
Az ugyanis, aki azt hiszi, hogy igaza van (függetlenül attól, hogy ez megfelel-e a tények valamilyen koherens ábrázolásának, vagy sem), valójában nem argumentál, nem elemzi az ellenfél várható stratégiáját és nem használja a semlegesítésére, majd legyőzésére nélkülözhetetlenül szükséges eszközöket, hanem a fejében a saját igazáról kialakult képzetet próbálja meg kívülre vetíteni. Aki pedig képes volt az igazában való hitét elválasztani a vitában elérendő céltól,  pontosan tudja a feladatát - azaz azt, hogy argumentálnia kell, az ellenfél mémjeinek terjedési útjait elvágni, narratíváját lejáratni, mondatait szalmabábbá torzítva támadni, őt személyében illetve vélelmezett szándékaival hitelteleníteni.  

A vitatechnika alsóbb szintjein valójában az a hasznosabb, ha az illető tudja, hogy hazugságokat beszél, és kontraproduktív, ha valakinek az a benső meggyőződése, hogy igaza van. Ugyanakkor az igazság birtoklásának benső bizonyosságával rendelkezők többnyire nem merik megkérdezni maguktól, hogy honnan veszik, hogy nekik van igazuk, nem képesek a saját világképüknek nevezett rendezetlen tudattartalmaikat kritikailag szemlélni, pont azért, mert azt hiszik, hogy az igazukról alkotott benső meggyőződésüknek a saját fejükön kívül is van relevanciája.

A szövegelemzés a szövegről szól. Meg arról, ahogyan azt megérthetjük és félreérthetjük.

Mivel a szövegelemzés a szövegről szól, és azt tárja fel, hogy hogyan értsük meg és hogyan ne értsük félre, természetesen a szöveg tartalmáról is szól.

Ha a szövegeket nem elemezzük, és ennek az elemzésnek az eredményét nem jelenítjük meg, akkor jó esély van arra, hogy a vitaszituációkban egymásra felelő szövegek inkoherens szöveghalmazzá váljanak, illetve az úgynevezett "örök kérdés" típusú nyelvjáték formájában a végtelenbe regrediáljanak, így természetesen tárgyukhoz sem visznek közelebb.

Ha egy szövegfolyamba időnként valaki oly módon avatkozik be, hogy az egyes ott leírt állítások egymáshoz való viszonyát kísérli meg feltárni, illetve jelzi egy ilyen igény felmerülésének szükségességét, vagy a nyelvi csapdákkal szisztematikusan visszaélőket pellengérre állítja, akkor azzal legalább közvetve hozzájárul a szövegfolyam tárgyának tisztázásához.

Ha ezzel az eljárással kapcsolatban kérdések merülnek fel, és nem saját magától fog az érintett a módszertani leírásokba, akkor az azt jelenti, hogy a szövegfolyam olvasói és alkotói közül vannak olyanok, akik felismerték az argumentációs mechanizmusok feltárásának szükségességét és lehetőségét, és az is feltételezhető, hogy ezt az érdeklődő a szóban forgó tárgy pontosabb megközelítésének céljára is felhasználhatónak látja.

Összefoglalva, a megítélésem szerint az argumentációs elemzésnek (cum grano salis, mondjuk, hasraütve, a szövegfolyam egészéhez képest egyhuszadnyi terjedelemben) az adott szövegfolyamban van létjogosultsága, mivel elősegíti a szóban forgó tárgyról szóló különböző állítások összevetését, az átlagosnál hibásabb szerkezetű állítások, a nagyon nagy hülyeségek és a korcssá rekombinálódott mémek  kiszűrését és általában az egész szövegfolyam belső koherenciáját, ezzel pedig a szövegfolyam tárgyának hatékonyabb feltárását, a róla szóló vélemények rendezettségét. Ráadásul az eljárás érdekes, ezt jelzik a részben elhatárolódó ("körmönfontan írsz") és a pozitív, érdeklődő, illetve korrekciós igényű hozzászólások egyaránt.

Rövid poszt, egy gondolatról: amikor Tamás Gáspár Miklós a társadalomkritikai szövegeiben közli, hogy ő marxista, akkor ez az öndefiníciójáról szóló - immár közkeletű - információn túl valójában nulla értékű közlés, sőt, ha szójátékként megengedjük a "negatív információérték" kifejezés alkalmazását, akkor itt a helyén van ez is.

Segédtétel: a megközelítési módszert vagy "filozófiát" azonosító kifejezés használatának lehetne valami haszna, amennyiben közismert alaptézisek azonosítását segíti, de a "marxizmus" kifejezést egyebek mellett éppen Tamás Gáspár Miklós - megítélésem szerint egyébként visszaélésszerűen - tágította olyan szélesre, hogy annak alapján semmilyen alaptézissor nem azonosítható.

Olyasmit is írt, hogy a marxizmus "önálló diszciplína vagy műfaj". A diszciplínakénti meghatározásból következő nyugtalanító ellentmondásokat (ld. inkommenzurabilitás) most nem tárgyalom (ha valakit érdekel, szívesen). A "műfaji" kitétel viszont a megítélésem szerint flagránsan félrevezető (hibás, butaság). Egy "műfajnak" jellemzően nincsenek ideológiai előfeltevései: ellenkezőleg, olyan besorolás ez, amelyet éppen arra alkalmaznak, hogy  tartalmi és ideológiai meghatározottságoktól elvonatkoztatva közös szerkesztési és formai jegyeket felmutató alkotások azonosságait és különbségeit írhassuk le általa. Knut Hamsun, Thomas Mann, Wass Albert és mondjuk Gergely Sándor egyaránt a regény műfajában alkotott: ez a megállapítás, a minőségi-esztétikai különbségeket most nem érintve  nyilvánvalóvá teszi, hogy a "műfaj"  kifejezés közkeletű alkalmazása és annak még értelmezhető metaforikus kiterjesztései éppen az ideológiai különbségeken túli szerkesztési és formai jegyek valamilyen közösségére utalnak. A "diszciplína vagy műfaj" kitétel valójában értelmetlenné (bölcsészesen szólva "parttalanná"), számon kérhetetlenné mossa a "marxizmus" körvonalait, a marxistaként kategorizált állításoktól két irányból is elveszi (elvenné, ha sikerülne neki) a kritika, az összemérés és így a megítélés lehetőségét. Ha diszciplína, akkor a megközelítés első körben csak a saját rendszerében felállított normarendszernek és eljárásmódnak felelős, és csak e normarendszer és eljárás kritizálható általános tudományelméleti és ismeretelméleti alapon, de ez a kritika nyilván csak akkor lehet tartalmi és releváns, ha a normarendszer létezik, megszámlálható pontban leírható és nem-triviális. Márpedig ilyen nincsen, egyebek mellett éppen azért, ami miatt másfelől meg "műfajnak" lenne  tekintendő.

Tamás Gáspár Miklós maga bujkál folyamatosan, különböző "nagy életművekre" való ad verecundiam hivatkozásokkal a marxizmust mint gondolatrendszert azonosító tézissor leszögezésének feladata elől. Nem tisztességes eljárás (a szó tudományelméleti és nem morális értelmében) újabb és újabb könyvtári szerzőkre hivatkozva az extenzív erudíció önértékének látszatát kelteni akkor, amikor valójában definíciós alaptételeket kellene leszögezni. Az, hogy ismerem-e vagy ismerni akarom-e Szabó Ervin életművét, semmi befolyással nincs arra, hogy el tudom bírálni alaptételsorok koherenciáját.

Az egyértelműen azonosítható és az adott tárgy tekintetében releváns alaptételek nélküli kulturális vagy hitvallási öndefiníció a kifejtés szempontjából tökéletesen érdektelen, argumentációsan pedig félrevezető, visszaélésszerű. Végső soron egy megvitatandó tárgyról/állításról van szó, vagy kellene szónak lennie, az ezzel kapcsolatos megállapítások pedig nem egy külső ideológiai hivatkozás, hanem a belső koherenciájuk illetve a tárgy leírásának lehetőség szerinti  ellentmondásmentessége és kimerítő volta szempontjaiból értékelendők.

Ezért, ha Tamás Gáspár Miklós legközelebb arra hivatkozik, hogy ő marxista, akkor számon kell kérni rajta azt az adott tárgy szempontjából releváns és cáfolható formában megadott alapállítás-sort, amelyet alkalmazni kíván és ezzel egyidejűleg bírálatra felajánl, illetve akképpen kell válaszolni neki (ami végső soron ugyanez), hogy hát sajnos mi a tollaskígyó-teremtéstörténet híveiként ragaszkodunk bizonyos, közelebbről meg nem határozható, rejtélyes, de megvilágító erejű axiómákhoz, és így vagy előbb megpróbáljuk ezekkel a feltételekkel összemérni axiómarendszerünk koherenciaszintjeit, vagy pedig abban kell megállapodnunk, hogy állításaink értékelése és összevetése nem  az összemérhetetlen ideológiai eltévelyedéseink (más szóval állhatatos hitünk), hanem kizárólag a vita tárgyának a vita során felmérhető -  lehetőség szerint cáfolható alakban megfogalmazott, koherens és kimerítő - megközelítése, leírása, értelmezése és következtetések levonása alapján végzendő el.  És ez lesz végső soron kiinduló alapállításaink mércéje és nem megfordítva.

Hogyan vágjuk le  a lúdmémet?*

*A „mém” kifejezést ebben a szövegben is metaforaként használom, ezért a memetika mint tudomány érvényességével kapcsolatos kételyek nem kérhetők számon a szövegen. A kifejezés általam alkalmazott  jelentései a szövegből kitűnnek. Annyi megjegyezhető, hogy a dawkinsi élőlény-analógiát vizsgálódásaim nyomán találóbbnak gondolom, mint maga a szerzője: igyekszem a szimpla ismétlődésnél pontosabban megragadni a rekombinálódás és terjedés folyamatát, e folyamatokkal együtt járó védekezés és támadás módozatait, s  a terjedés eszközeiként leírható típusos levezetési hibákat, melyek maguk is „pszeudologikai” mémként terjednek. Ha a terjedés és rekombinálódás szabályait képesek vagyunk leírni, meg magát a gazdaszöveget is megfelelő eszköztárral elemezzük, akkor lehet esélyünk arra is, hogy e terjedést tudatos beavatkozással gátoljuk, a nem kívánatos mémeket elszigeteljük, más mémek és mémekre épülő narratívák bevezetésével elfoglaljuk táptalajukat.

Az alábbi elemzésben elsősorban annak az elméleti kérdésnek a konkrét példán keresztüli kibontása fontos a számomra, hogy hogyan lehet nagy asszociációs hálóval rendelkező - adott esetben egészen Lúdas Matyi Döbrögijéig visszanyúló, ezen túl a „kizsákmányolt kisember – szívtelen pénzügyi zsonglőr” Hollywoodot is újra meg újra megihlető dichotómiára épülő, antikapitalista toposzokat mozgósító - erős képi hatású  mémet semlegesíteni, hatástalanítani.

Bajnai a libák képzetében összefoglalva rá vetülő vádakról:  - „Ez úgynevezett „mém” lett, ami beépült az emberek fejébe.”  (http://www.168ora.hu/itthon/bajnai-gordon-dontes-maganyarol-karaktergyilkos-praktikakrol-105661.html)

Bajnai a hivatkozott cikkben két megközelítésben, értelmező kifejtéssel illetve argumentációs eszközök alkalmazása útján foglalkozik a lúdmémmel. Egyrészt alaposan és részletesen magyarázza az eset körülményeit. A magyarázat intelligens és hihető: a reflektált és rokonszenvező olvasót meggyőzi. De ezzel – nagyon helyesen - nem éri be: a magyarázatot megelőzi az értelmezés, melyben  a lúdmémet  újra keretezi, s magasabb elvonatkoztatási perspektívából támadja meg.

Bajnai e próbálkozása argumentációs tekintetben nem rossz, sőt kimunkáltnak  mondható.

Megpróbálkozik az átkaroló keretezéssel, azaz elhelyezi a mémet egy magasabb szintű magyarázó narratív elemben, s e közben rejtett előfeltevést sugall: „Minden vádaskodást érvekkel tudok visszautasítani. (Magasabb elvonatkoztatási szintű  narratív elem: „MINDEN vádaskodást érvekkel TUDOK visszautasítani”, rejtett előfeltevés: EZ - a lúdmém - is vádaskodás, azaz hamis tényállításokra épülő igaztalan ítélet. )

Majd vélelmezett szándékot tulajdonít az ellenfeleinek, és ebből a vélelemből vezeti le a következtetését:

„De a magyarázkodásnak nincs értelme. Hiszen ez az egész csak a figyelem eltereléséről szól. A választók figyelmének eltereléséről és az én figyelmem eltereléséről.”

A „figyelemelterelés” mém valójában univerzálisan alkalmazható – figyelemelterelésre, azaz a szóban forgó állítás tartalmától teljesen függetlenül arra, hogy egy új állítással helyettesítse az éppen tárgyalt állítást,  tartalmának és folyományainak érdemi vizsgálata nélkül.

Az egyik legösszetettebb és leghatékonyabb pszeudologikai mém: megváltoztatja a diskurzus  tárgyát, a segítségével tetszés szerinti - a hatástalanítani kívánt felvetéstől teljesen független - ellentámadásra alkalmas tárgyat lehet bevezetni a diskurzusba. Ezen felül az ellenfélről alantas indokok vélelmét vezeti be, míg önmagát a szándékosan, „zavarkeltés céljából” keltett köd oszlatójaként mutatja fel, ez a mozzanat pedig hitelesíti a diskurzusba ilyen előzményekkel bevezetett visszatámadó állítást: „Hogy ez az ország éppen egy gödörbe ássa magát egyre mélyebben a vezetőinek döntései miatt.”  

Fiktív példa a „figyelemelterelés” mém egy korábbi alkalmazására: „A nyugati propagandagépezet a szovjet emberek mozgásszabadságának egyes esetekben indokoltan és törvényesen elrendelt korlátozásairól mint rabságról harsogja hazug vádjait, de mi jól tudjuk, hogy a Wall Street urai valójában ezzel csak a koreai népet rabigába döntő imperialista mesterkedéseikről akarják eltéríteni az aggódó emberiség figyelmét”.

Professzionális, megbízható megoldások.

Bajnai szövege még azt is megteszi, hogy a megoldás sztereotip jellege miatt esetleg ébredő hiteltelenség-érzést megelőzendő  a „figyelemelterelés”  mémet kiterjesztett formában rekombinálva alkalmazza: „és el akarják terelni az én figyelmemet is” – ezzel az állítást és a következtetési formát hitelesítő személyes érintettséget, esendőségen felülemelkedő bátorságot sugall.

A baj azonban az, hogy a fent elemzett megoldás csak vagy nagyon erősen kontrollált és egyirányúsított médiaviszonyok mellett, illetve rokonszenvező közegben (az interjú a 168 órában jelent meg)  működik, ugyanis nem vágja el a lúdmém nyakát. A lúdmém negatív konnotációt kap, a mögötte felsejlő alantas érdekek és célok rávetülnek, gyengül, de nem pusztul el, fertőzőképessége nagyon markáns képi-metaforikus asszociativitása és gazdag háttere miatt megmarad.

Ellenséges közegben, tehát internetes vagy személyes viták során a lúdmémet a maga közvetlen képi-metaforikus jellegében minden elérhető megjelenésekor azonnal és közvetlenül  el kell szigetelni, alapvetően azonos argumentációs struktúrával, de a közeghez illő, direkt, lehengerlő illetve közvetettebb, reflektáltabb formában. Az eljárás azonban mindkét esetben a „point scoring”: azonnal lecsapni rá, ugyanolyan  könnyen megjegyezhető és rekombinálható -  tehát terjedőképes -  és  legalább ugyanolyan markáns nyelvi eszközökkel.

A cél az, hogy a lúdmémhez fűződő asszociációkat megváltoztassuk és irányváltoztatásra késztessük: meg kell szüntetni az asszociatív kapcsolat magától értetődő voltát a lúd és Bajnai között. A metaforikus tartalommal terhelt képet ismét puszta szóalakká kell alakítani a tudatban. Ennek eszköze az, hogy a szó eredeti jelentéséhez közeli, azzal könnyen asszociálódó, arra rátapadó szóképet alkalmazunk. A lúd képére  valami más képet kell rávetíteni:  lehetőleg olyat, ami hasonlít rá, tehát állatféle és egyben átvezetve utal az ellenfél valami bűnére/hibájára is. Így lesz képes a lúdmémben metaforikusan megjelent vád visszafordítására (jól emlékezhetünk, hogy a „magyar vizsla” ügyében milyen kiválóan sikerült egy teljesen analóg folyamat).

A „kifosztott kistermelő – kőszívű kapitalisták” dichotómiát, mivel mélyen gyökerezik a társadalmi képzetvilágban, illetve a feltételezett „Lúdas Matyi” mesei elemet a rövid, csattanós válaszok alapszerkezetének megfogalmazásakor helyes érintetlenül hagyni, mivel lebontásuk illetve negatív-pozitív szerepátfordításuk beágyazottságuk és az alapszituáció miatt csak sok lépésben lehetséges. Az előbbihez évek intenzív munkája kellhet, és csak akkor szabad vállalni, ha a kommunikáció irányát meghatározók számára nagyon jelentős tényező a kapitalista gazdasági viszonyok közképének a realitáshoz való közelítése, és így ennek esetleges átfordítása, azaz a „jó és a rossz” szereposztásának megváltoztatása célravezetőbb és rövidebb folyamat. Intuitíve könnyen beláthatónak tűnik, hogy minél erősebb és mélyebb egy kulturális mém vagy kulturális toposz beágyazottsága az adott kultúrában, annál körülményesebb azt hatástalanítani.

A „morális fensőbbség” mozzanat az öngyilkos libatenyésztők tragédiájának képzetén keresztül vált a lúdmém részévé. Nagyon fontos ennek a hatástalanítása is. Ha van rá lehetőségünk, elővágással kell megelőznünk az olyan valószínűsíthető riposztokat, mint „gúnyt űztök az öngyilkos libatenyésztők nyomorúságából, hogy védjétek a LúdMillát”. Ha nincs lehetőség rá, mert az adott helyzetben a rövid, csattanós riposzt a helyénvaló, akkor is fel kell készülni annak a nyilvánvalóvá tételére, hogy az a „bűnös”, aki egy hazug vádba ártatlanok szenvedéseit keveri -  nem pedig az, akit ártatlanok szenvedéseinek képzetével visszaélve  hazug vádakkal illetnek.

Az olvasó, ha távol áll tőle a kreatív reklámszövegalkotás vagy a politikai kommunikációtervezés  közege, ezen a ponton úgy érezheti, hogy itt csupán  a politikai tétekhez és tartalmakhoz képest infantilis, kínosan jelentéktelen mozzanattal kapcsolatos játszadozásról van szó: nincs igaza. Pontosabban igaza lehet abban, hogy a politikai tétek és tartalmak magasztosabb és távlatosabb víziókat mutatnak fel a számára, mint ez a libavadászat, valójában azonban egyrészt a politikai vízióknak az az eszköztára, amelynek révén azok hihetőnek és vonzónak tűnnek fel, szintén leírható az itt illusztrált eszközökkel, másrészt pedig a politikai küzdelem eldöntésében az asszociatív mémek terjesztésének illetve e terjesztés megakadályozásának legalább akkora a szerepe, mint a programoknak.

A fentiek alapján a megoldási javaslat a következő (az első szakasz önállóan is használható, ha nincs mód a kifejtő változat alkalmazására):

„Bajnai lúdjai?” Hát még élnek? Akkor már inkább vádoljátok Bajnait mondjuk bikaviadalok szervezésével vagy tiltott pávatáncoltatással, mert az ugyanúgy nem igaz ugyan, de legalább még nem szól arról hét jogerős ítélet, hogy hazugság és nem éltek vissza ártatlanok szenvedéseivel egy hazugság sulykolása kedvéért… És azért is bátran javasolható, mert  nem árulja el azonnal a Fidesz drukkercsordájának a gazdasági élet alapismereteiben való totális járatlanságát – ez a járatlanság az, ami miatt tehetetlenek a Fidesz  rablóhadjáratával meg a matolcsyzmussal és Selmeczi Gabriella érveivel szemben, és ezért válhatnak a triplabóvli országrombolás és  az életviszonyokat közvetlenül sújtó alkotmánytiprás akaratlan társutasaivá...”

A megoldásként javasolt szöveg primitivitásából hiba, hatékonyságrontó és céltévesztett -  így végső soron ostoba - értelmiségi gőg jele a levezetés primitivitására következtetni. A teljesítménnyel kapcsolatos igényességnek a levezetés minőségének és kreativitásának megítélésében illetve a hatékonyság értékelésében van helye.  

Ha az ellenzék * a siker reményében kívánná megkísérelni a következő - vagy akár az az utáni - választások megnyerését, akkor a politikai kommunikációban, annak eljárásaiban és eszközeiben gyökeres és professzionális fordulatot kellene végrehajtania. Az alábbiakban a terjedelmi korlát adta lehetőségek között összefoglalom e szükséges fordulat néhány alapmozzanatát illetve a  4. ponttól kezdve definíciókkal és példákon mutatom be a politikai kommunikáció eredményességét  meghatározó egyes jelenségeket.

*Az „ellenzéket”  itt egységes megnevezéssel illetem, részben az egyszerűség kedvéért, részben pedig azért, mert az alábbiak egy olyan csoportosulásra értelmezhetők, amely különbségei ellenére egységes vagy egyeztetett stratégiával lép fel.

1)      A szervezett és célra irányuló politikai kommunikáció nem űzhető eredményesen egyes szereplők spontán tevékenységeként. A célra ráhangolódni és a kommunikációs tananyagot elsajátítani nem képes szereplőket csak kivételesen szabad szerepeltetni, amennyiben saját személyiségük súlyával, nevükkel és eszközeikkel képesek a csoport sokrétű társadalmi beágyazottságának érzékletét kelteni („testimonial”). A spontaneitás  a politikai kommunikációban maga is célra irányuló rendezett narratív üzenetté válik.

2)      A politikai kommunikáció a széles körben elterjedt naiv és hibás közvélekedéssel szemben nem a személyes véleménynyilvánítás illetve tényközlés közege. A politikai kommunikáció elmélete és a diszkurzív politikatudomány alapismeretként kezeli azt a felismerést, hogy „a politikai valóság jelentést hordozó szimbólumok és nyelvi formák révén létezik. Ezek nem leplei és díszei, kiegészítő és árnyaló tényezői valami „igaz” és „mély” realitásnak, hanem az igazi és mély valóság hordozói.”  azaz hogy  „A politika jelenségformája nem a hatalom, az állam, az érdekküzdelem vagy valami intézményi realitás, hanem a ’zűrzavaros’ nyelvi fenomén, amelyben mindezek egzisztálnak, és amelyek révén a cselekedetek részévé lesznek.”  (http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tkt/diszkurziv/ch02s04.html)

3)      A  politikai kommunikáció aktusait a résztvevők akaratától függetlenül mindenképpen létrejövő szövegegész („vita”, „beszélgetés”) részeinek kell tekintenünk, nem pedig alkalomnak véleményünk kifejtésére, érzelmeink feltárására vagy tények szövegkörnyezettől független ismertetésére. Az egyes szövegek a beszélő szándékától függetlenül egymásra reagálnak, egymásba fűződnek – és más tudattartalmakat mozgósítva „narratívákba” rendeződnek.

4)      A „narratíva” nem elbeszélés, hanem az elbeszélések alaptörténetének újra meg újra ismételhető, rekombinálható vagy rekombinálódó váza, sajátos és leírható szerkezeti és szerveződési tulajdonságokkal. A narratíva közvetlenül nem cáfolható, nem számolható fel, nem változtatható meg, mert – metaforikusan szólva – újra meg újra továbbszövi önmagát, izolálja és begyógyítja a rajta tényállítások által ütött sebeket, olyan érvekkel és levezetésekkel,  amelyek  tele vannak a legalapvetőbb logikai és érvelési hibákkal.

A narratíva alkotójának reflektálnia kell arra, hogy narratívát épít: ez lényegében szinonimája annak az állításnak, hogy ha eredményt kíván elérni, nem hihet a saját narratívájában. Hihet a céljaiban, hihet az értékeiben, hihet önmagában és társaiban,  hihet küzdelme értelmében -  a  narratívájának az objektív érvényességében nem. Az élet izgalmasan igazságtalan: nem szokott megfelelni  szándéketikai doktrínáknak.

Aki tudja magáról, hogy narratívát épít, az mindig előnyben lesz azzal szemben, aki – miközben a politikai kommunikáció közegében szövegét mindenképpen narratívaként értékelik, s ha az csonka és szakszerűtlen, akkor hibás, „vízió nélküli”, erőtlen, hazug, mozgósításra alkalmatlan narratívaként – az önkifejezés vagy a nyílt színi  igazságkeresés nehézségeivel viaskodik.

Elméletileg elképzelhető ugyan egy olyan politikai kommunikációs közeg, amelyben a tényállítások önmagukért állnak helyt és önmagukban mérhetők össze azonos tárgyra vonatkozó más tényállításokkal, azonban a közeg természete rövid távon azt jutalmazza, aki ettől a modelltől eltér, és így – hacsak nincs a politikai elit főáramának egészét átfogó megegyezés a narratívaképzés határairól, akkor ilyen határ nem lesz, és a mérkőzést nem lehet egyoldalúan érvényesített szabályok alapján lejátszani – azaz a „higgadt, tárgyszerű, ellenőrizhető állításokra támaszkodó, visszafogott és participatív” politikai felfogásnak magának is markáns, professzionális narratíva és „vízió” formájában kell megjelennie.

5)      Identitást adó politikai narratívákat csak más, szintén  identitást adó politikai narratívákkal („víziókkal”) lehet legyőzni. Minden megszólalásnak nemcsak a legyőzni kívánt narratívát kell lebontania, hanem egyben a saját narratíva építésében, a mondanivaló folyamatos „keretezésében” is szerepet kell játszania,  tágítható terjedelmű, nagy asszociatív hálóval rendelkező vagy ellátható központi üzenetekkel.

Az ellenfél értelmezési kereteit akkor sem szabad elfogadni, ha az azokat megalapozó állításokkal részben egyetértünk: ilyenkor le kell bontanunk az adott értelmezési keretet, majd elemeit más központi üzenettel kell felhasználnunk.

Nyilvánvaló például, hogy ha az ellenzék meg kívánja nyerni a jelen kommunikációs küzdelmet, akkor teljesen függetlenül attól, hogy mit gondol Gyurcsány Ferenc tevékenységéről, morális és intellektuális tartalmairól, káráról és hasznáról, új szerepvállalásának kívánatos vagy kerülendő voltáról, nem fogadhatja el az ő démonizálására irányuló - „gyurcsányahibás” - értelmezési keretet és narratívát, mivel az a Fidesz narratív konstrukciójának központi tartóoszlopa. Azt le kell bontania, majd a saját üzeneteivel, és az ellenérdekű narratíva érvénytelenségének folyamatos hangsúlyozása mellett kell, ha szükséges, újraépítenie.

6)      „Támogató” narratívák: nem elégséges egy központi politikai-identitásképző narratíva megfogalmazása. Mivel az identitásképző narratívákkal szemben befogadói elvárás, hogy a közeg meghatározó tudati elemeire  valamilyen választ adjanak, a politikai közösség tudatában jelentőséggel felruházott tárgyakra, elsősorban történeti, nemzetstratégiai, világnézeti tudattartalmakra nézve szintén ki kell alakítani és a nyilvánosságban terjeszteni  kell azokat a narratívákat, amelyek a fő politikai üzenet érvényességét tág körben alátámasztják,  megerősítő világképet adnak, az ezt igénylő befogadó identitásközösség számára pedig eligazításul szolgálnak.  Ezeket a megszólítandó választói körnek csak a szűkebb köre igényli: azok, akik aktívan, mozgalmi alapon is terjesztői a narratíva folyamatosan rekombinálódó üzeneteinek és valójában totális identitást várnak el a politikai közösségüktől. Hiánya azonban azoknak is feltűnik, akik nem kívánják ezeket feltétel nélkül magukévá tenni. Lehet azt  választani, hogy nem mozgósítunk ilyen identitásképző narratívákat, azonban ennek a választásnak is identitásképző narratíva formájában kell megjelennie („ mi nem kényszerítjük világnézeti béklyóba választóinkat, hanem szolgáljuk őket”) és elégséges tudattartalmat kell tartalmaznia a folyamatos, rekombinálódó újra és újra megjelenéshez, ami minden narratíva lét- és terjedési módja.

7)      Nyelvi, logikai és argumentációs csapdák: a nyelvi  közlés különböző, itt nem tárgyalandó okoknál fogva igen tág teret kínál a visszaélésre. Visszaélésen itt a nyelvi közlés által keltett befogadói érzékelés és a szövegből ténylegesen levezethető állítások közötti tudatosan vagy rutinszerűen előidézett különbséget értjük.

Példaképpen: 

a)      egy felvetésre adott minden válasz egyaránt válasznak tűnik, és a választ annak tudatos feldolgozása, mérlegelése nyomán el nem fogadónak többnyire nehézkes, a beszédfolyamot megzavaró, pszichológiailag támadásnak feltűnő, illetve  nagy kreativitást mozgósító erőfeszítéseket kell tennie annak érdekében, hogy kimutassa: a válasz valójában nem válasz, hanem félrevezető állítások bevitele a diskurzusba – a vita valójában a viszontválaszokban dől el, mert ott van lehetőség a válaszként megfogalmazott szövegek minősítésére és új értelmezési keretbe állítására: a kérdés-válasz struktúra a viszontválasz lehetősége nélkül  a flagráns önleleplezés eseteit kivéve döntő módon a válaszadónak kedvez

b)      a kérdés feltevése maga azt az érzetet kelti a befogadóban, mintha a megszólított valóban válasszal tartozna ahhoz, hogy a kérdést megelőző állítása elfogadtassék, mégpedig  a kérdésben foglalt előfeltevéseknek illetve állításoknak megfelelően: „miért csak most emeli fel a szavát, hol volt Ön akkor, amikor  a gyurcsányista hazaárulók  tudatosan lőtték ki megannyi ártatlan szemét?”

c)       az „olyan, mint” operátor illetve szinonímái a nyelvi közlésben megteremtik azt a befogadói érzetet, hogy valóban relevánsan összehasonlítható illetve ellentétes „előjelű”, de azonos mértékű dolgok összehasonlítása történt meg: „a szemkilövő terrorlegények épp olyanok, mint az IMF gyarmatosítói”.

Az általunk kidolgozott és itt javasolt kommunikációs eljárás lényege az, hogy az ellenfél  hatástalanítani kívánt narratívájában illetve egyes szövegegységeiben megtalálható argumentációs-logikai hibákat (ide értve a fent illusztrált nyelvi csapdákat, a klasszikus logikai   hibákat illetve az argumentáció olyan strukturális hibáit, mint a „divergens érvelés”, az összeesküvéselmélet típusú, tehát tényállításokra invariáns érvrendszer, az „egyenlőtlen dekonstrukció”, az oksági viszonyok tételezésének számos anomáliája, köztük az oksági levezetési sor kezdetének önkényes kijelölése) feltárjuk és a feltárás eredményét lehetőleg frappáns módon visszavisszük az érvelés folyamatába, így nyelvi reprezentációkra metanyelvi reprezentációkkal válaszolva szerzünk előnyt. 

A narratívába bevont tényekre vonatkozó objektív  állításokkal  az úgynevezett „racionális” objektív visszacsatolást  tűrő  narratívák többnyire inkább összeegyeztethetők, mint az elsődlegesen identitásképző és metafizikai-totális világkép kialakítására vállalkozó narratívák. Az előbbiek felszíni reprezentációiban így  kevesebb a logikai-argumentációs hiba, míg az utóbbiak érdekes tapasztalatunk szerint kifejezetten igénylik az ilyenek minél nagyobb számú és növekvő hatókörű  megjelenését, talán „credo quia absurdum” alapon. Ezért az általunk javasolt eljárás, amennyiben azt az adott helyzetben „racionálisabb” fél érdekében alkalmazzuk,  közvetve felfogható a „közbeszéd megtisztítására”, „a tiszta gondolkodás győzelemre segítésére” irányuló morális aktusnak is.

8)      Általánosan megfogalmazható szabály, hogy akkor, amikor a tárgyszerű véleménynyilvánításra és tényállítások érvényességének összevetésére (azaz „normális kommunikációra”) nincs esély, akkor az érvénytelenítendő állításokra adott válaszokat mindig egy magasabb, bennfoglaló szintről kell megfogalmazni, és nem szabad magukra a tárgyinak tűnő állításokra védekezve reagálni. A tényállításra válaszul elhangzó „Amit ön mond, az színtiszta náci alapvetés”, „miért gyűlöl ennyire mindent, ami magyar?”, „a magukfajtán nem is szabad csodálkozni, az a természetes, hogy így beszél”, „ez egy megkeseredett ember véleménye”, „ez az állítás az ön erkölcsi mélyrepülésének bizonyítéka”, látszólag különböző természetű tárgyszerűtlen állítások, a közös bennük az, hogy az eredeti állításhoz képest egy bennfoglaló szintről (csoportképzés, minősítés stb. ), mintegy „átkarolva”, az eredeti állítás szintjéről elemelkedve válaszolnak.

Az argumentációs-logikai elemzés viszont  valójában metanyelvi állításokat fogalmaz meg, amelyek természetüknél fogva minden nyelvi állítás fölötti absztrakciós szinten helyezkednek el, ezért az „átkaroló” érvelésnek ez a legalkalmasabb eszköze. Sugallata az, hogy a megszólaló érdemben értelmezi és így bírálja az elhangzottakat. Megfogalmazásához és esetleges vitatásához intelligenciára és elemzőkészségre van szükség, amivel a politikai mém-replikátorok döntő hányadát eleve kizártuk a küzdelemből.

9)      Az úgynevezett karaktergyilkosságra kiváltképpen igaz az, hogy a helyes válasz csak a fenti értelemben „átkaroló” és az ellenérdekű értelmezési kereteket lebontó  válasz lehet. Egy vázlatos példa: „A Dávid Ibolya-ügyben immár jogerősen bebizonyosodott a politikai érdekű, a felelősségi viszonyokat homlokegyenest megfordító azon alaptalan vád tarthatatlansága, amelynek visszacsinálhatatlan eredménye a racionális jobboldal eltűnése és a kétharmad.

Ugyanígy jogerősen visszahullott a rágalmazók fejére  a Bajnai elleni abszurd „libavád” is. Ezért  amikor majd a kormányoldal illetve fizetett civiljei részéről a továbbiakban is folytatódik a karaktergyilkossági kísérletek sorozata, ezeket a vádakat a továbbiakban megtámadottak erkölcsi integritásának és a hatalom elvesztésétől való  félelemnek a bizonyítékaiként kell kezelni és ennek megfelelően büszkének kell lenni rájuk.  Majd ha helyreállt az alkotmány rendje és a jogbiztonság, minden megalapozott gyanút indokoló felvetést érdemben és törvényesen megvizsgálnak a köztársaság független nyomozati szervei.”

10)   Ha az ellenzék „baloldali mozgalom” helyett  kizárólag a köztársasági alkotmányosság helyreállítására szorítkozó pártot alapítana,  a jobboldalt is explicite megszólító módon megfogalmazott  programmal, gyakorlati példákon mutatva be a köztársasági alkotmányosság szétzúzásának következményeit a mindennapi élet és a gazdaság történéseiben, akkor ennek a megoldásnak - egyéb, itt nem tárgyalható előnyei mellett - a politikai kommunikációs nyeresége az lehetne, hogy használhatatlanná tenné a „guilt by association” alapú karaktergyilkossági rutint, az egyes résztvevőkről (illetve a „baloldalról”)  alappal vagy alap nélkül állítható negatívumok kiterjesztését az egész kezdeményezésre,  a vélelmezhető programpontok támadását, egyáltalán, egy nagyon nehezen célkeresztbe állítható, ellenségképbe nagyon körülményesen foglalható politikai „metaentitást” teremtene - a politikai cselekvés közegében valósítva meg a 8. pontban „átkarolásnak” nevezett eredményes kommunikációs eljárást.

Amerikai elnököt még soha nem utasított el nagyobb arányban a fehér férfi választói réteg, mint Barack Obamát 2012-ben. Obamára a fehér férfiak mindössze 34%-a szavazott, megkapta viszont a feketék (93%), az ázsiaiak (73%), és a spanyolajkúak (71%) támogatását. A fehér férfi szavazók uralmának vége, írja az amerikai konzervatív sajtó számos orgánuma, a Republikánus Pártnak ideje a színesbőrű kisebbségek és a bevándorlók felé fordulnia.
A fenti különbségeket kiegészítve a jövedelem szerinti megoszlással (minél szegényebb valaki, annál nagyobb eséllyel szavaz Obamára), a javaslat úgy hangzik: a Republikánus Pártnak ideje a "nagytőke pártjából" több szociális érzékenységet mutatva balra fordulnia.

Ha európai trendekből extrapolálni lehet Amerikára, akkor a politikai programok balra tolódása egy egyre növekvő fehér rétegben váltja majd ki azt a meggyőződést, hogy a segélyeken élő kisebbségek és a baloldali (vagy balra tolódó) elit szövetsége "elveszi az országot" a jövedelemadót fizető fehérektől, miközben az erről való diskurzust a politikai korrektség jegyében hatalmi eszközökkel letiltja. Az európai reakció a szélsőjobboldali pártok megerősödését hozta, hangsúlyos bevándorlás-ellenességgel, unióellenességgel, a szavazati jog csoportszintű megvonásának igényével, és néhány évtizedes távlatban a polgárháború lehetőségével. (Ez utóbbi állítás persze komoly alátámasztást igényelne, ami nem ennek a bejegyzésnek a témája, ezért most kényszerűen meghagyom levegőben lógó kijelentésnek.)

Ha Amerika nem akar erre az európai útra lépni, akkor a politikai elitnek időben meg kell találnia az ellenszert az elnökválasztást bosszúként beállító osztályharcos retorika ellen, aminek segítségével Obama választást nyert. Ellenkező esetben a megfelelő képviselet nélkül maradó WASP réteg reagál majd a helyzetre - ahogy tud.
Az obamai térnyerésre adandó válasz pedig nem a bevándorlás-ellenességben, sem a balra tolódásban van, hanem ugyanazon a színtéren, ahol Obama győzött: a retorikában. Obama "szociális érzékenysége" csak szavakban létezik, a "zöld" energiapolitikának köszönhető megugró infláció ugyanis nem válogat társadalmi osztályok szerint. Retorika az "autóipar megmentése" (26 milliárd adódollár veszteséget okozott a szakszervezetekkel való összejátszás) ami valószínűleg Ohio - az egyik kulcsfontosságú állam - megszerzésében játszott döntő szerepet. Úgyszintén csak szavakban számít a "középosztály biztonsága", akiknek adóterhei előreláthatóan sosem látott magasságokba szöknek majd a jóléti állam széleskörű kiterjesztésével (pl. ObamaCare), szemben azzal a kampányígérettel, miszerint Obama "a gazdagokat" akarja megadóztatni. 

A demokrata kampány osztályharcos retorikája a szociális és materiális irigységre játszott rá (ha szépen akarjuk mondani: az emberek lelkében virágzó óhajra az egyenlőség iránt, mely a világ öröktől való rendjének tűnik). A republikánusok dolga azt megértetni a választókkal, hogy bár az obamai államban a különbség szegény és gazdag között csökken, ez a kiegyenlítődés egy általános szegényedés eredménye lesz, nem pedig egy általános felemelkedésé. 

A bevándorlók a felemelkedés ígérete miatt mennek Amerikába, az "amerikai álomért", nem a szegénységben való egyenlőségért. Valójában a baloldali-liberális ideológiának nem természetes szövetségese például egy katolikus, szociálisan konzervatív mexikói bevándorló. Csak akkor válik azzá, ha elhitetik vele, hogy a (republikánus) nagytőke és a dolgozó osztályok közt antagonisztikus ellentét áll fenn, ami miatt a dolgozók érdekképviseletét legjobban a demokraták látják el. Ennek a narratívának a leleplezésével nyerhet meg magának jelentős számú szavazót hosszútávon is a republikánus oldal anélkül, hogy a szavak színteréről akár a xenofób bezárkózás, akár a baloldali gazdaságpolitika felé kéne indulnia.