Az Obama-kampánystáb és az amerikai tömegmédia hónapokon keresztül azzal tematizálta az elnökválasztási kampányt, hogy Mitt Romney miképp "bakizik". Baki volt Izraelben a palesztin területek relatív elmaradottságát összefüggésbe hozni kulturális tényezőkkel, a londoni Olimpián utalni az iszlamista terrorveszélyre, és baki volt az amerikai nagykövet líbiai meggyilkolását politikai kontextusba helyezni. A legnagyobb felháborodást keltő bakinak az minősült, hogy az elnökjelölt szerint az amerikai választók 47%-a azért szavaz minden körülmények között Obamára, mert magukat áldozatnak vélve úgy gondolják, hogy jár nekik a jelenlegi elnök által favorizált állami támogatás étkezésben, lakhatásban, egészségügyben...
Bakizni akkor lehet, ha van olyan elvárt viselkedésforma, olyan előírt konszenzus, amit az illető bakizó óvatlanul felrúg. Az a hónapokon át sulykolt kampányszöveg, hogy Romney bakizik, valójában nem jelent mást, mint hogy Romney szövegei kilógnak egy hallgatólagos megállapodás kijelölt kereteiből. A "kilógás" ténye viszont semmit nem mond arról, hogy a konszenzus, amihez képest hibázott a jelölt, mennyire széleskörűen elfogadott, és mennyire helyes és indokolt.
Indokolt-e azt gondolni, hogy Izrael és a környező arab területek közti gazdasági különbséghez nem járul hozzá számottevő mértékben a kulturális különbség? Vagy ha van ilyen differenciáló szerepe a kultúrának, indokolt-e elvárni, hogy erről egy elnökjelölt ne beszélhessen?
Számos híroldal a következő címmel hozta a hírt: "Felháborította a palesztinokat Mitt Romney megjegyzése". A felháborító, provokáló és hasonló jelzők nyelvi csapdájáról már többször volt szó ezen a blogon, erre most nem térek ki. Ami a "bakizás" szempontjából figyelemre méltó, hogy a cikk tanúsága szerint a Romney által felrúgott konszenzust a palesztinok felháborodása hitelesíti. Azért minősül bakinak a kijelentés, mert olyasmit hozott szóba, amit Saeb Erekat palesztin főtárgyaló felháborodottan visszautasít.
Se az idézett Politico-cikkben, se más erről szóló fősodratú híradásban nem tért ki a sajtó arra, hogy van-e alapja Romney kijelentésének, miszerint a gazdasági különbségek egyik oka a kulturális különbözőség. Romney ugyanebben a beszédében a kulturális hatást említette más szomszédos országok eltérő fejlettsége kapcsán, így Mexikó és az USA, valamint Chile és Ecuador esetében. A cikkek ez utóbbi példákat egyáltalán nem tárgyalják, és mexikói politikusok felháborodásáról sem olvashattunk, ami azt jelenti, hogy ugyanaz a kijelentés, ami a palesztinok kultúrája kapcsán baki, Mexikó vonatkozásában nem az.
Mindebből levonható a következtetés, hogy a vélemény, mely szerint Romney hibázott, nem a különböző kultúrák jellemzőivel és ennek tényleges hatásaival kapcsolatos, hanem kizárólag azzal, hogy ne mondjunk olyat, amire egyes kiemelt csoportok felháborodással reagálnak. Romney nem azzal követte el a hibát, hogy netán komoly antropológiai kutatásokat megcáfoló butaságot mondott - mondhatott akár veretes tudományos igazságot is, ezt nem vizsgálták a kritikusok. A felháborodás annak szólt, hogy megsértette azt a közmegegyezést, ami tiltja a kultúrák fejlettebb vagy elmaradottabb állapotáról szóló beszédet, különösen muzulmánok esetében.
(A palesztin felháborodásnak természetesen van tágabb kontextusa is: ha az arab területek elmaradottságában számításba jöhetnek kulturális különbségek, az felborítja azt a narratívát, miszerint az izraeli megszállás, és nagyobb merítésben a fehér gyarmatosítás a kizárólagos oka a harmadik világ fejletlenségének. De ennek a témának az elemzése külön bejegyzést kívánna.)
Hasonlóan levezethető a 47%-os "baki" megítélése: a kritikusok nem térnek ki arra, hogy ennek a jövedelemadót nem fizető rétegnek milyen a pártpreferenciája, vagy hogy ez mennyiben függhet attól, hogy netán önmagukat a többségi társadalom áldozatának tekintve elvárják az alanyi jogon járó állami gondoskodást, illetve milyen hatással van az obamai politika ennek a rétegnek az integrálására vagy éppen további szélesedésére. Itt sem kerül szóba tehát Romney kijelentésének viszonya a valósághoz. Pusztán amiatt lesz belőle baki, mert "igazságtalan és felháborító" - különösen egy Romneytól, aki a felső 1% tagjaként mit sem tudhat az alsó decilisek problémáiról.
A tágabb kontextus analóg az izraeli-palesztin példával: a gazdag, erős fehér ember kizsákmányolja, majd nyomorúságában megszégyeníti az áldozatot, aki tehetetlenül tűri sorsát. Hogy ez a narratíva éppen is Romney kijelentését támasztja alá az önmagukat áldozatnak tekintőkről, az szintén nem kerül szóba.
A fősodratú média tehát azt nevezi bakinak, és az alapján ítéli meg az elnökjelölt vezetői képességeit, hogy a szöveg ellentmond-e a média által jóváhagyott kánonnak, függetlenül a tárgyalt kijelentés valóságtartalmától. Miután a sajtó megállapította, hogy az illető bakizott, az ezt követő hírek már ennek a folyományai: hogyan érinti a baki az elnökjelölt kampányát; nagy interjú az elnökjelölttel a bakiról; Romney a bakikirály; politikai elemzők véleménye a bakiról; közvéleménykutatás a bakiról; fészbúkos mémek a bakiról...
Baki mindaz, ami alkalmas lehet az uralkodó narratíva megkérdőjelezésére, és minél inkább alkalmas erre, annál inkább szükséges bakinak minősíteni, amivel a kijelentést úgy tüntetjük el a hírekből, hogy behelyettesítjük a baki megítélésének híreivel. Ha ezután az elnökjelölt megkísérli megmagyarázni, amit mondott, akkor kiderül róla, hogy "védekezik" vagy elvtelenül változtatja a nézeteit. Ha kerüli a témát, akkor szégyelli vagy tagadja a "nyilvánvaló hibát". A sajtó szerepe ilyen felfogásban már nem a hírek közlése és azok elemzése, hanem hírgyártás és a narratívák végsőkig való védelme, korántsem függetlenül attól a politikai erőtől, amelyik az adott narratíva fenntartásában érdekelt. Így vált az Obama-kampány hadoszlopává a mainstream amerikai média, benne teljes tévécsatornákkal, politikai humoristákkal, napilapokkal, weboldalakkal, hollywoodi filmproducerekkel.
A narratívák célja itt már nem a megismert tények rendezése, hanem hatalmi-ideológiai szembenállások kifejezése és fenntartása. A sablonba és mintákba rendezés, ami az emberi gondolkozás hasznos sajátossága, a valóság leképezése helyett a valóság tagadásának eszközévé vált. A "felháborodás" mint végső érv, az alternatív narratívák közmegegyezés általi elhallgattatása és a kánonból való kirekesztése különösen veszélyes olyan időszakban, amikor a gazdasági instabilitás és a közel-keleti események hatásai a valóság minél tényszerűbb felmérését tennék szükségessé.
(Bejegyzésem címéért töredelmesen bocsánatot kérek a vakok közösségétől - természetesen nem úgy értettem, hogy vakok csoportjai kiközösítenék a közöttük élő egyszeműeket, minden ilyen értelmezés csak az én kiközösítésemre tett aljas kísérlet.)
