Quo usque tandem abutere, Catilina, patientia nostra? quam diu etiam furor iste tuus nos eludet? quem ad finem sese effrenata iactabit audacia? (Catilina ellen I.)

Ugyan meddig élsz még vissza, Catilina, a türelmünkkel? Meddig űz még eszeveszett dühöd gúnyt belőlünk? Mely határig hányja-veti magát zabolátlan vakmerőséged?

Az indító mondatok utáni első bejegyzésünk legyen Ciceróé, tiszteletadásul és egyben annak igazolásául, hogy megközelítésünk és szerkesztési elveink nem kívánnak megállni a magyar közélet határain, sem időben, sem egyébként.

Mi a szerkezeti oka az idézett mondatok hatásosságának? Túl a többes szám első személy használatának közösség képzetét teremtő erején és a záporozó kérdések szerkezeti ismétlődéseinek megerősítő funkcióján, a mondatok logikai szerkezetének mai diskurzusaink szempontjából legtanulságosabb eleme a beágyazott előfeltevés és az ezáltal a befogadóra záruló nyelvi csapda.

Ha azt kérdezzük, hogy „meddig élsz még vissza türelmünkkel”, akkor a befogadóban azt a képzetet keltjük, hogy a kérdés alapját adó állítást már nincs értelme vagy helye vitatni. Meddig űz gúnyt belőlünk eszeveszett dühöd? Az eszeveszett dühről szóló állítás illetve a gúnyt űzés vélelme a beágyazó kérdés által a tény álcáját ölti magára. A nyelvi megoldás azt sugallja, hogy amiről döntenünk lehet illetve kell (nekünk, a többes szám első személy által létrehozott közösségnek), az csak az, hogy meddig tűrünk még. Ebben persze újabb előfeltevés rejlik, azaz az, hogy eddig tűrtünk, és ennek a türelemnek mielőbb helyes véget vetnünk.

Az olvasónak: ha ilyen szerkezetű mondatokkal találkozik, hogy „meddig tűrjük még, hogy  a ránk zúdított szennyáradat elborítsa fejünket”, „mikor kiáltunk már megálljt a nemzetre rontó fenavadaknak”, vagy kevésbé mozgósítólag, inkább sorsverte sóhajjal: „mikor lesz már vége megaláztatásainknak”, vigyázzon.

Álljon meg, fékezze meg természetes nyelvi kooperativitását és álljon ellen a nyelvi forma sugallatának. Egyáltalán nem biztos, hogy valóban gúnyt űznek, hogy visszaélnek, hogy eddig  volt mit tűrnie s hogy ezt ideje abbahagynia. Aki itt nagy valószínűséggel visszaélést követ el ellene, az a gyújtó hangú orátor.

Ha a szöveg nem tömeggyűlésen vagy a médiában hangzik el, hanem személyesen, közvetlenül, és van módja válaszolni, akkor állítsa meg a beszélőt és fejtse fel a beágyazott állításokat, jelezze, hogy nem látja azok igazolását és hogy egyáltalán nem biztos, hogy ugyanúgy kell gondolkoznia a dologról, mint a beszélőnek, amiképpen azt a többes szám első személy sugallaná.

Uram! A késemért jöttem!

- Amit ön keres, az nem kés, hanem a konfliktusok meghaladásának sebészi pontosságú eszköze… Késnek csak a bulvárkacsák agymosott áldozatai hívják, és persze azok, akik félremagyarázzák szándékainkat… ez  ugyanaz, mint amikor mindent szögnek néz, akinek kalapács van a kezében.  Persze valójában nem is az a kérdés itt, hogy kés-e a kés, hanem az, hogy milyen erkölcsi alapon követelőzik, az, akit idegen szempontok nyilvánvalóan elvakítottak. Ezzel csak önmagát minősíti. Meg különben is, semmi joga a követelőzéshez, mert ugyan hol volt ön akkor, amikor Hunyadi Lászlót vérpadra vonta a bakó…?

A fenti dadaista szövegben és a közéleti kommunikációban alkalmazható eszköztár megkülönböztethetetlen.

Emezen fintorgunk vagy nevetünk, mert a  közös kulturális hivatkozás és az utolsó félmondat leleplező abszurditása a szöveget kívül helyezi a világ leírásának közvetlen érvényességre számot tartó szövegein. Ha azonban a bevezető szövegben elhelyezett tizenkét jól tipizálható logikai vagy argumentációs hiba és eszköz - részletesen foglalkozunk majd velük, addig a kedves olvasó is megpróbálkozhat az azonosításukkal -  a közéleti, elsősorban pedig a politikai kommunikációban szerepel, a befogadó védtelen  velük szemben. Állásfoglalása, véleménye, felháborodása, tiltakozása, cáfolata nem függeszti fel a szöveg hatását, érvényességét és nem akadályozza meg a benne foglaltak  rekombinálódó terjedését.

Még védtelenebb a befogadó azokkal a szövegekkel szemben, amelyek  a számára rokonszenves vagy kulturálisan rokon gyökerű véleményeknek tűnnek fel.  

És a dolog fokozható: az állításunk az, hogy a saját fejében lévő -  és az azonosulás vagy az érvényesség érzetével társuló - állításokkal és levezetésekkel, metaforikusan mémeknek nevezhető tudati elemekkel és világképet adó elbeszélésekkel szemben a legvédtelenebb -  ha nem  képes vagy nem hajlandó  olyan eljárásokat alkalmazni, amely a szövegek közvetlen hatásának felfüggesztésén, argumentációs szerkezetének elemzésén, hibáinak felismerésén és  a szövegnek más leírásokkal való összevetésén alapulnak.

És enélkül persze védtelen azokkal az állításokkal és  következtetésekkel szemben is, amelyeket a most, ezzel a szöveggel megnyíló szövegfolyamban fogunk megfogalmazni, éppen ezért, amennyire ez lehetséges, nem szeretnénk a „világ leírásának közvetlen érvényességre számot tartó szövegeit” megfogalmazni, egyszerűbben szólva nem írunk véleménycikkeket meg  nem (nagyon) fogalmazunk meg közvetlen politikai állásfoglalást és tudományos igényű, a tudomány más megközelítésű eredményeire referáló állításokat sem.

E helyett  példákat, megoldásokat, elemzéseket, gondolatfoszlányokat, napi aktualitású, illetve vitafórumokból és korábbi blogkezdeményekből átemelt saját és adatközlői szövegeket, felvillanó ötleteket és rendezett, cáfolható  elméleti leírásokat kívánunk adni, ahogy jön, ahogy kedvünk és időnk van hozzá, szándékolt illetve helyzetek adta rendezetlenségben, hogy gondolkodásra késztessük magunkat és a befogadót, s hogy az olvasóban kialakuljon a befogadott szövegekkel szembeni komplex önvédelem generatív képessége, valamint akaratának professzionális és hatékony -  a nyelv csapdáinak és az adott nyelvi közeg sajátosságainak figyelembe vételén alapuló - egyedi eszközrendszere.

A véleménycikkek és politikai állásfoglalások miriádjai születnek naponta a közélet tereiben. Úgy látjuk, hogy  a befogadók, mint az előbb vélelmeztük, védtelenek ezekkel és főleg a világképet adó elbeszélésekkel szemben (kizárólag taktikai okokból, steril és buta ’nem szeretem ezt a szót’ megalapozottságú viták kerülése céljából  írjuk körül a ’narratíva’ kifejezést), ha nem képesek ezeket megalapozottan összemérni más konkurens elbeszélésekkel.

Ezért nem azt látjuk értelmes feladatunknak, hogy a többi véleménnyel bizonytalan és homályos előfeltevések mellett ütköző véleményeket nyilvánítsunk és  a társadalmi háttérzajt erősítő újabb véleményformáló hangot szólaltassunk meg, hanem azt, hogy megmutassuk és rendszerezzük a közéleti nyelvben elhelyezett logikai és argumentációs csapdákat és megpróbáljuk e csapdák hálójából kiszabadítani azokat, akik ezért hajlandóak és képesek megtenni néhány lépést az értelem és önreflexió, a jó minőségű gondolkodás és talán a szabadság felé.

Indulásakor ketten írjuk ezt a szövegfolyamot, de ha a dolgok a tervek szerint alakulnak, fel fogunk kérni másokat is, illetve angol és más idegen nyelvű változatokat is elindítunk, mert nem szeretnénk a magyar közélet horizontjába szorulni,s  mind a vállalt tematika, mind a megoldások igénye messze túlhaladja ezt a horizontot.