Obwohl durchaus verständlich ist, dass viele, unter Anderem viele jüdische Organisationen, auf das Beschneidungsurteil, wonach Beschneidungen aus religiösen Gründen nicht gestattet seien, mit Empörung reagierten und schwerwiegenden Anklagen mit noch schwerwiegenderen Analogien Ausdruck verliehen haben, möchten wir,  selber jüdisch veranlagt, das Argument aus einem anderen Standpunkt und mit einer anderen Argumentationsweise darlegen, nämlich vom Standpunkt der freiheitlich-demokratischen Grundordnung und mit einer argumentativ-logischen Analyse. Ausdrücke der Empörung, Aufrufe zur Reue und reductio ad Hitlerum sind doch keine schlüssigen Argumente…

Die Reihenfolge der Argumente ist in diesem Falle, so wie eigentlich im Allgemeinen, sehr wichtig. Die verschiedenen Argumente, auf denen eine Behauptung aufgebaut ist, sind selber hierarchisch geordnet: ein Argument kann mehrere andere voraussetzen oder beinhalten. Wenn wir die Argumente, die wir als grundliegend ansehen, dargelegt und ergründet haben, können wir dann die Fortsetzung der Diskussion darauf aufbauen. Diese Verfahrensweise ändert nichts daran, dass die von uns vorgeführten Argumente für sich selber geradestehen, wir vermeiden aber die Falle unbewiesener Voraussetzungen, die eine Diskussion tückisch und  unauffällig verdrehen können.

Die Argumentation

1)      Die gesundheitlichen Vorteile der Beschneidung sind nach einigen maßgebenden Quellen  zahlreicher als deren mutmaßlichen Nachteile.  Wir brauchen keine vollständige Sicherheit an der absoluten Wahrheit dieser Stellungnahme, da wir ja auch keine solche unveränderliche und absolute Sicherheiten im Falle der Entfernung der Mandeln oder des Blinddarms, und im Allgemeinen im Falle von vielen medizinischen Eingriffen oder Medikamenten haben. Es genügt, dass die Eltern, die das Wohl des Kindes vor ihren Augen halten (als ein  bonus et diligens pater familias), die Auffassung mit glaubwürdigen wissenschaftlichen Aussagen begründen können, nach denen die gesundheitliche Bilanz des Eingriffs positiv zugunsten des Kindes fällt, abgesehen von dessen religiöser Bedeutung. Das ist das grundlegende Argument, auf dem die folgende Diskussion aufgebaut ist. Wenn wir uns das vor Augen halten, können wir vermeiden, dass in einem anderen Kontext die  Gegendarstellung des schon bewiesenen Tatbestandes als unbelegte und unnachgewiesene Präsupposition (Voraussetzung) wieder erscheint.

2)      Die Motivationen des menschlichen Handelns können mannigfaltig and manchmal ja auch in sich widersprüchlich sein. Eine Motivation kann eine andere Motivation beinhalten und verschiedene Motivationen können einer Tat unterliegen, und zwar manchmal auch dann, wenn sie sich eigentlich  gegenseitig ausschließen... Es könnte sehr wohl der Fall sein, dass ein jüdischer Familienvater im demselben Moment von den gesundheitlichen und zugleich von den spirituellen Vorteilen der Beschneidung überzeugt ist. Die erste ist medizinisch belegbar (im Sinne des Punktes 1), die zweite ist seine private Angelegenheit, in dem der liberale Staat nichts zu suchen hat, da, wenn eine Tat an und für sich anderen keinen Schaden zufügt,  (im Sinne des Punktes 1), und dafür eine genügende und im allgemeinen akzeptierte „objektive” Motivation vorliegt, der liberale Staat darf nicht nach eventuellen anderen Motivationen Ausschau halten, da diese  Privatangelegenheiten des handelnden Menschen sind. Es gibt gewisse Deutungen, nach denen schon das eigentliche religiöse Gebot auf gesundheitlichen Gründen zuruckzuführen sei, und diese Deutungen, zwar streng halachisch nicht sehr wohlwollend gesehen werden, doch nie eindeutig widerlegt worden sind. Wer weiß, vielleicht sind in den Köpfen der Eltern diese zweierlei Motivationen – die gesundheitliche und die religiöse – untrennbar zusammengewachsen… Wie will dann der liberale Staat diese trennen, und sagen, dass wenn der Familienvater bei seiner Entscheidung an das religiöse Gebot denkt, dann ist das Verfahren verboten, wenn aber an die – für eine verantwortliche Entscheidung genügend bewiesenen – gesundheitlichen Vorteile, dann kann das Messer ruhig zuschlagen…? Warum soll der liberale Staat sich in diesen Morast verirren? Er darf doch nicht einen Eingriff, dessen gesundheitliche Vorteile für eine verantwortliche Entscheidung genügend bewiesen sind, nur deswegen verbieten, weil die Eltern dabei an religiöse Gebote oder auch an religiöse Gebote gedacht haben könnten... Soll etwa die präventive Tonsillektomie bei Kindern auch verboten werden, wenn der Verdacht besteht, dass die Eltern im Moment der Entscheidung an einen schwarzen Hahn gedacht haben könnten?

Fazit: Der liberale Staat darf nicht einen Präventiveingriff, dessen gesundheitlichen Vorteile für eine verantwortliche elterliche Entscheidung genügend bewiesen sind, deshalb verbieten, weil die Eltern dabei andere oder auch andere –  nämlich religiöse – Motivationen dafür gehabt haben. Das wäre eine Art Verfolgung der Religion, präziser gesagt, gewisser Religionen, weil deren gewisse an und für sich nicht gesundheitsgefährdende Gebote zu  verbietenden Praktiken abstempelt werden…

Der liberale Staat darf hingegen die nötigen vorbeugenden Maßnahmen veranlassen, damit die Beschneidung unter sicheren und nicht gesundheitsgefährdenden Umständen verläuft. Dabei kann er eine Prüfung, ein Protokoll oder gar die Anwesenheit eines Arztes vorschreiben – aber nur in diesem Rahmen, und nicht darüber hinaus, weil der liberale Staat die Ausübung der religiösen Akte fördern und nicht verhindern, und deshalb keine zum Zweck nicht unbedingt nötigen Beschränkungen vorschreiben soll, wie es zum Beispiel eine inakzeptable Beschränkung wäre, wenn der Eingriff nur durch einen Arzt vorgenommen werden dürfte.

3)      Ein Politiker  schlägt einen „symbolischen Akt” anstatt der Beschneidung den Juden vor.

Nun, im Römerbrief (2, 28-29) schreibt Paulus: Jude ist nicht, wer es nach außen hin ist, und Beschneidung ist nicht, was sichtbar am Fleisch geschieht, sondern Jude ist, wer es im Verborgenen ist, und Beschneidung ist, was am Herzen durch den Geist, nicht durch den Buchstaben geschieht.

Das ist eine Auffassung, die durch das christliche Gedankengut geprägte Gesellschaften eigen nennen, aber es hat noch niemand wissenschaftlich bewiesen, dass Spiritualisierung und Sublimation anderen Auffassungen überlegen wären… Der liberale Staat und die Richter eines liberalen Staates, die den Eid auf Treue zum Grundgesetz geleistet haben,  wollen ja hoffentlich in diesen Glaubensangelegenheiten nicht Stellung nehmen, um die sich vom Judentum bewusst distanzierende paulinische Theologie dem Judentum aufzuzwingen! Wir können es nicht vermeiden, wieder und wieder – ad nauseam –  an unseren Punkt 1 zurückzureichen, nach dem Beschneidung ein Eingriff ist, dessen  gesundheitlichen Vorteile für eine verantwortliche elterliche Entscheidung genügend bewiesen sind. Wenn dem so ist, und es ist so, wie wagt dann Raju Sharma, religionspolitischer Sprecher der Linksfraktion, also ein Abgeordneter des im Rahmen der freiheitlich-demokratischen Grundordnung gewählten Bundestages, sich  darin einzumischen, und die Mitglieder einer Glaubensgeminschaft Rate darüber zu erteilen, wie sie ihren Rituale abändern sollen?

4)      Sehen wir uns jetzt das „Brandmarken-Argument” an, wonach die Beschneidung ein untilgbares Kennzeichen auf dem Mann setzt, welches verhindert, dass er seine Identität frei definiert. Das Argument ist falsch. 

41) Erstens genügt die Beschneidung nicht für eine Identitätsidentifizierung, da nicht nur eine Gruppe die Beschneidung praktiziert, sondern mehrere. Die Beschneidung kann wohlbekannt aus reinen medizinischen Gründen erfolgen, und das auch für alle in Frage kommenden Menschengruppen.

42) Diejenigen, die für ein Verbot der Beschneidung aus religiösen Gründen sind, könnten auch  davon ausgehen, wie die in Frage kommenden Glaubensgruppen  das Zweck dieser Akt  definieren: für den Judaismus Beschneidung ist etwa ein Zeichen des ewigen Bündnisses mit dem Allmächtigen.

Das sollte aber für den liberalen Staat völlig belanglos sein. Hier zählen nur die objektiv ergründlichen Tatsachen. Und die objektiv ergründliche Tatsache ist, dass jemand, der beschnitten ist, und die eigene ursprüngliche Zugehörigkeit - das heißt, die religiösen Motiven seiner Beschneidung - nicht preisgeben will, sich jederzeit auf medizinische Gründe oder auf eine mit der tatsächlichen Zugehörigkeit nicht identischen Zugehörigkeit berufen kann.

43) Wer sagt, dass ein solcher Akt den Interessierten zu einer Lüge zwingt, und daher eine psyschische Belastung darstellt, soll sich eines Besseren besinnen, da die Situation, in dem so etwas vorkommen kann, selber schon auf eine Unwahrheit gebaut ist, und mit der Identität reichlich wenig zu tun hat, indem die Beschneidung – auch wenn sie für die Identifizierung geeignet wäre, was, wie wir gesehen haben, nicht der Fall ist – nicht von der Identität, die für den liberalen Staat  nur durch Selbstdefinierung festgelegt werden kann, sondern bestenfalls von der ursprünglichen Zugehörigkeit zeugen könnte. Wenn aber die ursprüngliche Zugehörigkeit doch irgendwie mit der Identität für den liberalen Staat zusammenhängt, dann ist das ganze „Brandmarken-Argument” vom Tisch: Die Person hatte doch tatsächlich seine ursprüngliche Zugehörigkeit inne…

44) Die Beschneidung ist nicht wie die Burka: sie fällt im alltäglichen Verkehr nicht auf. Sie zwingt daher Außenstehende zu keiner Stellungnahme. Und wer sich vor einen oder mehreren Menschen entblößt und seine Genitalien aufdeckt, ist normalerweise in einer intimen Situtation, oder zumindest in einem relativ kleinen Umkreis, und kann daher zur Schau jede Erklärung oder Interpretation hinzufügen, wenn er es will.

5)      In Folge der Punkte 1-4 können wir mit Grund behaupten, dass diejenigen, die in einer liberalen Demokratie die Beschneidung verbieten wollen, auch wenn die sich auf die Grundwerte der liberalen Demokratie berufen, tatsächlich genau diese Grundwerte gefährden und beschädigen, und zwar in einem bedeutend hohen Maße und mit  schwerwiegenden gesellsachftlichen Folgen, weil diese verbietende Maßnahme in der Wirklichkeit genau und ausschließlich darum eingeleitet wäre, weil die Entscheidung auch eine religiöse Motivation haben kann, und das ist nichts anderes als Religionsfreiheitsentzug und damit Meinungsfreiheitsentzug. 

6)      Reductio ad absurdum: Wir haben bewiesen, dass weil der liberale Staat die religiösen  Hintergründe der Beschneidung nicht unter die Lupe nehmen soll, die Beschneidung für den liberalen Staat nichts anderes darstellen kann, als einen auch aus medizinischen Gründen vorzunehmenden vorbeugenden Entfernungseingriff. Daher müsste der liberale Staat, wenn er diesen Eingriff verbietete, auch alle anderen vorbeugenden Entfernungseingriffe wie Tonsillectomie und Blinddarmoperation verbieten. Das wäre natürlich undenkbar.

Der liberale Staat darf des Weiteren unter nicht gesundheitsgefährdenden körperlichen und nicht körperlichen – aus religiösen Gründen vorgenommenen – Akten und zwischen körperlichen und seelischen Brandmarken unterscheiden. Und weil eine Milliarde Menschen glauben, dass die Taufe eine nicht zu tilgende, ewig bleibende Brandmarke ist, wenn die Beschneidung Minderjähriger verboten wird, soll auch die Kindertaufe weg…  Was natürlich eine unheilige und absurde Maßnahme wäre.

Einigen wir uns doch darauf, dass alle beide frei bleiben.

A szeptember 11-én a "Megélni, megvallani" c. konferencián a budapesti Ramada Szállóban elhangzott előadás szövege

Hogyan változtathatók meg valójában a történelemre hivatkozó  tudattartalmak? Tények, elbeszélések, narratívák…

A következő idézettel szeretnék köszönetet mondani Köves Slómó rabbinak a szakszerűség tiszteletéért saját tevékenységében és másokéiban, így – beszélgetéseink és néhány közös munkánk tanúsága alapján - talán az enyémben is. Ő hívta fel a figyelmemet erre a locusra, amely – szabad értelmezésben ugyan, de súlyt és horizontot ad annak a nyelvi-logikai megközelítésnek, amely alapján a jelen előadás is megfogalmazódott.

„Mind a halál, mind az élet a nyelv hatalmában van, és amiképpen kiki szeret azzal élni, úgy eszi annak gyümölcsét.”
                                         Példabeszédek 18,21

A "kibeszélés" azt feltételezi, hogy a múltról való konszenzus hiánya mennyiségi hiány: történelmi tények hiányoznak a köztudatból, kevés a róla való beszéd, valamint hogy

     - a különböző álláspontok szembesítés útján képesek befolyásolni és alakítani egymást

      - ezzel szemben a tények a művelt középosztályban a szóban forgó korszakra nézve az állásfoglaláshoz elégséges mértékben ismertek, és több beszédből nem lesz egyetértés, mivel - látni fogjuk - a történelmi tárgyú közéleti szövegek nem átjárhatóak egymás számára: vagy jellegzetes identitásképző narratívák, vagy megalkotásuk céljától és szerkezetüktől függetlenül ekképpen kezelik őket befogadóik.

Valójában nem a múltról beszélünk, hanem annak narratívákba illesztett jelen értelmezéséről / értékeléséről. Ezért illúzió, hogy a szaktörténészi racionalitású leírások képesek közvetlenül érdemben hatni a társadalmi közegre. Közvetve azonban ez lehetséges – látni fogjuk, hogyan.

Példáim

Példáimnak sem kiválasztása, sem elemzése nem tartalmaz állásfoglalást. Nem gondolom, hogy különösebb jelentősége lenne annak, hogy bennem mely véleményhez társul az igazság képzete és melyikhez nem. A kifejtés számára legalkalmasabb, leginkább közszájon forgó illetve a konferencia tárgyválasztását leginkább megközelítő példákat választottam ehhez az előadáshoz. Legyenek ezek a „Trianon és a Holokauszt” illetve a „Galamus” megfogalmazásával „A Gerő András által kezdeményezett Romsics-vita írásai”.

A narratívák

A „narratíva” kifejezésről a nyilvánosságban él egy toposz, a „nem szeretem a ‘narratíva’ szót”. Ezzel most nem foglalkozunk. Ha egy új Kazinczy támad, bizonnyal talál a puristáknak is megfelelő kifejezést erre a rendkívül pontos megkülönböztetéseket lehetővé tévő jelentésre. Az a kifejezés, amely a saját szűk ideológiai vagy jelentésmezején kívül is érvényes és értelmezhető jelentést hordoz, az a kifejezés kifogásolhatatlan, azt meg kell tanulni a definíciójával és használatával együtt. A narratíva ilyen szó. Nem ilyen szó például a „megigazulás”,  a „csakralúgosítás” vagy a „proletárösztön”. A „narratíva” nem elbeszélés, hanem elbeszélés is és egyben az elbeszélések alaptörténetének újra meg újra ismételhető, rekombinálható vagy rekombinálódó  váza, sajátos és leírható szerkezeti és szerveződési tulajdonságokkal. A narratívában szereplő következtetések, levezetések, megjelenítési formák, de maguk a szavak, főképpen pedig a kulcsszavak sem azonosan értékelendők a hangalakilag velük azonos, de a narratíván kívüli következtetési formákkal, szavakkal. A narratíva közvetlenül nem cáfolható, nem számolható fel, nem változtatható meg, mert – metaforikusan szólva – újra meg újra továbbszövi önmagát, izolálja és begyógyítja a rajta tényállítások által ütött sebeket, olyan érvekkel és levezetésekkel,  amelyek  tele vannak a legalapvetőbb logikai és érvelési hibákkal, hemzsegnek benne az igazolatlan előfeltevések, az argumentum ad hominem-ek,  az abszurd végeredményhez vezető következtetések, az önellentmondások. A narratívában a tényállítás puszta illusztráció, a méltóság, a szabaddá tévő igazság a kommunikációs célnak megfelelően használható toposzokká válnak. De vigyáznunk kell saját magunkra is: annak a narratívának az igazságába, helyességébe, moralitásába  vetett hit, amelyet mi magunk kultiválunk, hevesen vagy szolídabban, szintén semmit nem mond a narratíva érvényességéről, pusztán a narratívához kapcsolódó érzet, ekképpen szintén nem bontható le tényállításokkal. Míg az „idegen narratívákról” könnyű belátni, hogy a hozzájuk másokban társuló, s helyességük, de netán a végső igazság megtalálásának bizonyosságát adó érzetek – puszta érzetek, asszociatív megerősítések, s meglétük semmit nem mond arról, hogy a narratíva mennyire koherens, érvényes vagy tisztességes, a magunkéiról ez sokkal nehezebb. (Én éppen az erre való szerény mértékű hajlandóságban, e szükségszerű lépés megtételétől  való tartózkodásban látom az itt vázolt megközelítési mód elfogadásának  nem jelentéktelen akadályát. )

Ezért a narratívákat – sajnálatos módon – mindig csak egy másik narratívával tudjuk legyőzni és helyettesíteni, bizonyos feltételek mellett. Ezek a feltételek: az új narratíva építésével egyidejűleg ki kell mutatni a legyőzni, „meghaladni” kívánt narratíva viszonylagosságát, hibás levezetéseit, és főképpen azt, hogy az elfogadása és terjesztése alacsony szociális presztízsű tevékenység.

A narratíva, mint mondtuk,  képes bármilyen logikai vagy argumentációs hiba és nyelvi csapda befogadására, és így a lehetőségek legvégső határán is túl képes befoltozni a magán a tények által ütött sebeket. Ilyen, szubtilis argumentációs hiba például Trianon és a Holokauszt, vagy a holokauszttagadási törvény novellájában a Holokauszt és a kommunizmus szembeállító, egyenlősítő ellentétének sugalmazása. A szembeállítás előfeltevése mellett megalkotott mellérendelés szembeállító ellentétté alakul a befogadóban,  ez pedig implikálja a két dolog valamiféle ellentett előjelű, de azonos mérőszámú egyenlőségének képzetét. Azok a szövegek, hogy „Elítéljük a holokauszt és a kommunizmus bűneinek tagadását”… „én nem olvasom sem a Kurucinfót, sem a 168 órát, mindkettőről megvan a véleményem” stb. a befogadói leképezésben arra egészülnek ki, hogy „a Holokauszt és a kommunizmus, a Holokauszt és Trianon ugyanolyanok, csak az egyik nekünk fáj, a másik meg ’azoknak’ ”. Ha ezek (illetve a fordulat explicit változata, mint „a nácizmus és a kommunizmus azonos”) tudatelemként (mémként)  elterjednek a közgondolkodásban, az pedig valójában megakadályozza a két szembeállított jelenség egymástól független, tárgyi, elmélyült vizsgálatát vagy értelmezését, hiszen ha már egyszer elfogadottá vált két dologról az az ítélet, hogy azok ellentett módon ugyan, de „azonosak”, akkor releváns ismeérveiknek is azonosaknak kell lennie, tehát „csak az vizsgálandó, ami összeköti, s nem az, ami elválasztja őket”.

 A legélesebb és legtragikusabb példa arra, hogy a logikai-argumentációs hibákkal terhelt konstruktumok, így különösképpen az összeesküvéselmélet jellegű narratívák – antropomorf illetve memetikai indíttatású leírásban - terjedésük közben képesek kijavítani a rajtuk a tények által ütött sebeket, a megítélésem szerint  a Cion Bölcsei Jegyzőkönyvének utóélete. Ha van valami, amiről ma is álmodozom, hogy milyen nagyszerű lenne visszamenni a történelemben és új fegyverekkel megváltoztatni a történelem menetét, amint kamaszkorunkban sokan álmodoztunk arról, hogy valamely ókori ütközetben megjelenünk egy gépfegyverrel, hát ez az. Láttuk, hogy a húszas években kimondott bírósági ítélet ellenére, mely nyilvánvalóvá tette, hogy a szöveg hamisítvány, a narratíva háborítatlanul pusztított tovább, mivel – ahol a nyilvánvaló hamisítvány voltára utalás történt  hozzátoldották azt a korrekciós kommentárt, hogy „lehet éppenséggel, hogy hamisítvány, na de a világ eseményeit mégis olyan halálpontosan jósolja meg, hogy ennek az írásnak a hamisítvány volta nem zárhatja ki, hogy a benne leírt összeesküvés mégiscsak létezik, sőt, valójában minden jel erre utal” – és erre már nem volt válasz és máig sincs válasz akkor, ha a szöveg logikai elemzését nem társítjuk argumentációs megfontolásokkal, majd az eredményt nem visszük vissza magunk is megfontolt és megtervezett kommunikációs aktusként a közélet színterére, hanem megelégedünk azzal, hogy bízzunk az igazságunk erejében.

Az identitásképző narratívák

Az identitásképző narratívák  igazságukat önmaguk előfeltevéseibe lehorgonyzó, világmagyarázatként használt deduktív rendszerek, amelyek esetében a bizonyítékként feltálalt megállapítások kizárólag illusztrációi a lényegében változhatatlan, előre és véglegesen leszögezett és feltárt igazságnak. Tehát ha csak egyetlen egy ilyen illusztratív állításról nem mutatjuk ki teljes bizonyossággal, hogy tarthatatlan, akkor a hitrendszer igazságának, érvényességének érzete a magukat a narratíva megtámadásával megtámadottnak érzőkben a maga teljességében fennmarad – ezért értelmetlen a narratívában szereplő állítások közvetlen cáfolata. Az identitásképző narratíva megsértése a narratívában élő számára tabusértés, blaszfémia, a létet romboló erkölcstelen gaztett, elkövetője pedig erkölcstelen, elítélendő, megvetendő vagy megtévesztett lény. Sohasem a tabusértő szövegét bírálják, hanem szükséges, hogy magáról a tabusértőről mondassék ki ítélet. A narratíva megsértésének minősül az adott tárgyról szóló másik narratíva megfogalmazása éppúgy, mint a narratívában kiosztott kulcsszerepek, a rossz és a jó, az áldozat és az elkövető szerepének összezavarása, árnyalása.

Ennek legkézenfekvőbb büntetése az erkölcsi megsemmisítés, az „illető nyilatkozó „értékrendjében nagyon negatív tulajdonság” attribúciója lehet, hiszen a narratíva integritása így állítható helyre a legkönnyebben. Romsics Ignáccal kapcsolatban az „idő meggyőzte” azt, hogy „nem volt igaza, amennyiben  „korábban elutasította azt a „lényegi állítást”, mely szerint „Romsics Ignác antiszemita” lenne – ha valaki e Gerő Andrástól idézett szöveg alapján tagadná, hogy Gerő leantiszemitázta Romsicsot, azt a kettős tagadásról szóló rövid felvilágosító ismertetés bizonnyal meggyőzi… s nem más a tartalma annak a -  Bojtár Endre által tett - megállapításnak sem, mely szerint Romsics Ignác, mint közszereplő, antiszemita.

Alternatív Trianon-narratíva:

egy négyszáz éve nem független, s korábban nem etnokulturális nemzeti alapon szerveződött ország 1920-ban elnyeri függetlenségét, megkezdheti önálló nemzeti létét,  mégpedig a korábbiaknál a térség egészét illetően összességében igazságosabb etnikai határokon belül. Az antant-hatalmak a jól ismert és valamennyi szereplő önösségén és bizonyos nemzetiségi vonatkozások abszolutizálásán túl nem is értik a „megcsonkítás”-problematikát, mert Magyarország egyszerűen nem volt nemzetközi jogalany, tehát nem volt minek csorbulnia. Ahelyett azonban, hogy az ország és nemzete élni tudna a megkapott függetlenséggel, virtuális sérelmi pszichózisba borul,  nem képes stabil és megnyugtató identitásra szert tenni,  és újra meg újra eljátssza esélyeit, az európai fogalomkörben értelmezhető világnézetű és ilyen jövőt elgondoló önfiai és így önérdeke ellen támad.

Az alternatív Trianon-narratíva fogadtatása

El tudjuk gondolni, hogy ennek a narratívának a hallatán a – nevezzük így - „csonkítási-sérelmi Trianon-narratíva” hívei egy párbeszéd során az előbbi szöveg megfogalmazójával megegyezésre jutnak, mintegy kibeszélik a történeti leírások különbségeit? Vagy az történik meg inkább, hogy az első mondatoknál működésbe lép a narratíva önkorrekciója, a tabusértő  a nemzet ellenségeként bélyegeztetik meg, az egyes állításokat a cselekvők vélelmezett szándékaira hivatkozó összeesküvéselmélet-szerű hibás érvekkel terítik le, és két lépésen belül megjelenik az Izrael-analógia?

A nürnbergi törvények: kommunikációs kísérlet egy narratíva lebontására

Egy másik provokatív narratívasértési kísérletem, egy blogból…

Ezt írtam: „Kissé törökgáboros értéksemlegességgel talán lehet azt mondani, hogy a nürnbergi definíciós próbálkozás az adott korban végső soron jó közelítéssel (közepes fölé osztályozhatóan) ragadta meg tárgyát: a harmincas években alappal lehetett élni azzal a feltételezéssel, hogy az, akinek leszármazási vonalában legalább két generációra, azaz a haszkala, majd az emancipációs korszak kezdetéhez (tehát az etnikai/vallási tradíció megkérdőjeleződéséhez, majd a zsidó közösségen kívüli társadalmi érvényesülés széleskörű lehetőségeinek megnyílásához) visszanyúlóan  nem történt meg a tudatos szakítás a közösséggel és hagyományaival, az öndefiníciójától függetlenül alappal tekinthető a zsidó etnokulturális hagyomány hordozójának. Az ebből levont következtetésekkel és gyakorlattal a fenti megállapítás elfogadásához természetesen nem kell egyetérteni.” A reakció: „Édi pofa vagy...a kis nürnbergezésed - jó találat volt! - meg már romsicsos” egyebekben meg az emberiség alja vagy, erkölcsét vesztett véglény, s amikor jeleztem, hogy a személyem vélelmeken alapuló morális minősítése nem tesz hozzá és nem is vesz el semmit annak az állításnak a tartalmából, amelyet helyes lenne érdemben megvitatni, akkor a válasz az volt, hogy aki nem érti, hogy miért szörnyűség, amit állít, az éppen ezzel jelzi, hogy kiiratkozott a morális univerzumból.

Felvetődik a kérdés, ennek az előadásnak a hallgatói közül vajon voltak-e olyanok, akikben szintén valamilyen mély, az állítás tartalmának helyességén vagy helytelenségén túlmenő belső tiltakozás vett erőt a fentiek hallatán. Ha igen, akkor arról gondolható az, hogy valójában a „nürnbergi törvények”  kifejezéshez kapcsolódó érzelmi reakciók léptek működésbe, amelyek az állítás tartalmától függetlenül egyszerűen letiltják minden olyan mondat kooperatív befogadását, amelyben  ez a kifejezés nem végletesen negatív konnotációval szerepel.

Német nyomában kullogó pecér

Azt állítom, hogy  amikor Bojtár Endre ismert tárgyú cikkében  a következőt írja, akkor ez a tabusértés, a narratívasértés számonkérése, mélyebbről és messzebbről, mint a tárgyi állítás igazságtartalmának, leíró erejének tagadása lenne, ez a következtetés pedig a logikai és argumentációs hibáknak a szöveghelyen tapasztalható feldúsulásából adódik : „a professzor úr megy, s előad, s nem úgy ábrázolja Horthyt, ahogy egy tisztességes történésznek ábrázolnia kell, s ahogy például Gábor Andor éles költői szóval odarikoltotta két, 1944-es versében: „Halottak élén vágtató vezér, / Német nyomában kullogó pecér, / Kos-orru váz, kiszáradt agg-halál” (A kormányzó emlékének megörökítése) vagy: „Te, németek pribékje, vérebe, / Te, Hitler széjjelmállott kapcarongya.”  /…/ Ami szép és jó, ami érték létrejött a két háború között Magyarországon, az mind a Horthy-rendszerrel szemben, annak ellenére jött létre.

A magyar állampolgárok százezreinek tömeggyilkosságába torkolló s tömeggyilkosságát okozó Horthy-rendszer, s benne Horthy megítélése nem lehet vita tárgya, az csak elítélés lehet; s noha Romsics természetesen egyetlen szót nem mond vagy ír, amit bárki zsidóellenesnek minősíthetne, mégis, ennek az elítélésnek az elmaradása bizony antiszemitizmus, s nem valamiféle szakmai hiba, mint jó szándékú védelmezői gondolják.”

A szaktörténészi szöveg és az identitásképző narratívák

A jelen pillanatban úgy látom, hogy a szaktörténészi szöveg és az identitásképző narratívák közé éles határvonal nem húzható. Ennek az az oka, hogy valójában a szaktörténész is elbeszéléseket fogalmaz meg a múltról, azaz három olyan dolgot tesz, amit valójában szigorú ismeretelméleti szempontból nem lehet igazolni: jelenségek oksági összefüggéseit adja meg egy  rendkívül komplex rendszeren belül lezajlott megismételhetetlen, tehát verifikációs eljárás alá nem vethető történésekre nézve, kiemeli a „lényeget”, illetve természetüknél fogva igazolhatatlan vélelmeket fogalmaz meg mások, így történelmi szereplők tudattartalmaira nézve – nem tehet tehát mást, mint azt, hogy a jelenről alkotott képzeteiből visszatekintve jelentéssel és jelentőséggel ruházza fel elbeszélésében a múlt történéseit.

A történettudomány mindazonáltal talán leírható olyan narratívaképzésként, amellyel kapcsolatban azzal az előfeltevéssel szokás élni, hogy érvényesül benne három feltétel:

a) a történettudomány kánonjába tartozó narratívák bizonyos tudományelméleti megalapozottságú eljárások alapján igyekeznek számot adni az ismert tényekről

b)  azokat csak vélelmezett jelentőségük és a kauzalitásokkal kapcsolatos vélelmezett összefüggéseik alapján szelektálják, de nem tagadják a valamilyen alapon konszenzuálisan tényként meghatározható ismereti elemek egyikét sem

c) kommenzurábilisak, azaz állításaik magyarázó ereje és koherenciája legalábbis elvileg összemérhető a körülbelül ugyanarra a tényanyagra épülő más állításokéival, tehát érvényességük nem önmagában való, hanem más lehetséges interpretációkkal való összehasonlításban mérhető meg, ekképpen relatív.

E feltételek hallgatólagos elfogadottsága miatt a történettudósokként azonosított személyek állításai bizonyos tekintéllyel bírnak és többnyire elfogadják azokat a tények lehetséges és korrekt interpretációjaként.

A baj akkor következik be, ha ezeket az állítások szövegazonosan behelyezhetők a politikai vagy identitásépítő motivációjú narratívaképzés közegébe, amellyel kapcsolatban a fenti két előfeltevés egyike sem helytálló, sőt, kifejezetten az állítható, hogy a politikai vagy identitásépítő motivációjú narratívaképzés kifejezetten természetének megfelelően jár el, ha a tényeket szelektálja, nem veszi figyelembe a tudományelméleti megalapozottságú eljárásokat, de még a logikai-argumentációs hibák elkerülésének igényét sem, illetve arra törekszik, hogy állításai ne legyenek összemérhetőek más állításokkal, hanem az igazságnak vagy az egyedül helyes interpretációnak tűnjenek fel.

Ekkor a „történettudós” állítása közvetlenül a politikai vagy identitásépítő narratíva hivatkozási alapjává lesz. A hangsúly a „közvetlenül”-ön van, hiszen a politikai vagy identitásképző narratíva kialakításának nincsenek kötelező eljárási szabályai, tehát mindenre és mindennek az ellenkezőjére hivatkozhat, azonban ha e hivatkozáshoz hozzáadódik a „történettudomány” tekintélyére való megalapozott hivatkozás lehetősége, az a politikai narratíva önmagán kívüli érvényességének látszatát erősíti.

Elkerülheti-e a történettudós, hogy állításai, de legalábbis értékelései közvetlenül beemelhetők legyenek politikai vagy identitásképző narratívákba, ha ezt az adott társadalmi-politikai kontextus miatt a tisztesség indokolja? Igen, elkerülheti, de legalábbis kísérletet tehet rá, azzal, hogy nem ír bizonyos sajtótermékekbe, nem fogalmaz meg bizonyos típusú leegyszerűsítéseket, s ha mégis ilyen kísértései vannak vagy ilyen helyzetekbe kerül, vigyáz arra, hogy állításainak érvényességi kereteit pontosan kijelölje. Ez többnyire nyakatekert mondatok generálásával jár, de valószínűleg megéri.

Az egyébként általában kiváló, mélységeket láttató és bölcs írásokat közreadó Tatár György, miután az imént idézett kettős tagadásos állítás tanúsága szerint  hibásan tagadja azt, hogy megfogalmazója „antiszemitázta” volna Romnsics Ignácot,  a következőt írja: „Mivel szövegekkel dolgozó – mellesleg kiváló – történészről nem feltételezhető, hogy két hasonló tartalmú mondat közt nem érzékel különbséget, szerintem ez a példa is azt bizonyítja, hogy vakfolttal állunk szemben, és csakugyan nem érti, miért kritizálják.” Ha nem érti, amiről én persze nem nyilatkozhatom, akkor az eddig elmondottakból következően azért nem érti, mert nem tesz különbséget a szaktörténészi megközelítésű elbeszélés és a politikai-identitásképző narratíva között – amely megállapítás természetesen nem implikálja azt, hogy „igazat adnék” bárkinek.

Coelho, Romsics és a megoldás

Egy, a Coelho-fogyasztást megalapozottan kifigurázó blogból vettem a képet… Amiért idehoztam, az az, hogy megfelelően illusztrálja a színvonalát annak a toposznak, hogy „ne azt keressük, ami elválaszt, hanem azt, ami összeköt”, amely egyaránt előfordul a Coelho-féle életvezetési tanácsokból szőtt halandzsaszövegekben, mind Romsics Ignác összefoglalójában, mind –  hallottuk – Martonyi külügyminiszter úr üzenetében. Nos, a helyzet az, hogy az identitásképző-politikai narratívákat éppen azért fogalmazzák meg és terjesztik, hogy azt találják meg vagy – még gyakrabban – azt alkossák meg, ami elválaszt, ennélfogva a békítő összefésülésre nincs remény, az ezzel kapcsolatos kegyes elvárások hamis reményeket támasztanak egy hamis nézőpontból.

„Ha a véleményformáló értelmiség képes lenne egy olyan jól átgondolt és történetileg árnyalt, a traumákat tudatosan nevesítő és egymással értelmező viszonyba hozó beszédmódot kialakítani, amely – szakítva a fragmentált gondolkodás, a megbélyegzés és a kirekesztés negatív hagyományaival – nem azt erősítené sok befogadóban, ami elválaszt, hanem azt, ami összeköt bennünket, az olyan példa lenne, ami idővel a társadalom túlnyomó többségét is mintakövetésre késztetné. Az ily módon elgondolt és kialakított nemzeti emlékezetben minden történelmi viszontagság, kudarc és bűn méltón elhelyezhető lenne. Trianon is és a holokauszt is.”

Összefoglaló

Ha egy narratíváról eldöntöttük, hogy az olyan mértékben sért a  megítélésünk szerint objektíve is megőrzendőnek vagy védendőnek vélhető érdekeket és értékeket, hogy helyesebb küzdeni a terjedés ellen, mint megbékélve élni vele, fel kell vennünk vele a harcot. Hogy hogyan, illetve hogy én mit gondolk arról, hogy hogyan, azt az előadás összefoglalója mutatja be.

Láttuk - ha igazam van -  hogy

a)     az identitásképző narratívák politikai-közéleti hatása összemérhetetlenül erősebb, mint bármely szaktörténészi  érvelésé, ezért ezek közvetlenül nem hatnak a társadalomban élő  történelmi  identitásképző narratívákra, hiszen amazok képesek tetszés szerinti pszedudologikai levezetésekkel hatástalanítani bármilyen tényt vagy érvet

b)    a szaktörténész eredményeinek közzététele és terjesztése mégsem egészen hatástalan, éppen a fentiek miatt: ugyanis minél több a narratíva központi állításának ellentmondó tény, annál több logikai és argumentációs hibával javítható csak ki és építhető, rekombinálható tovább  - ezáltal szűkülhet az iránta fogékonyak köre, illetve, ha

c)     megfelelően professzionális, a saját magunk által kedvelt narratívákon és értékrendeken is - szükség szerint -  kívül álló  megfontolásokat és eszközöket vagyunk képesek és hajlandóak alkalmazni, akkor az általunk felszámolni vagy korlátozni kívánt narratívát mintegy harapófogóba foghatjuk, a bennük előforduló logikai és argumentációs hibák, így mindenekelőtt az összeesküvéselmélet jellegű levezetések tipizálásával, és e  hibatípusok tarthatatlanságának frappáns  kimutatásával az adott narratívának egyszerre sok rekombinálódó megnyilvánulását vagyunk képesek hatástalanítani. Gondoljunk csak a professzionális és amatőr mém-replikátorok sokaságának hangyaszorgalmú működésére a hunhírben, a szentkorona-rádióban, a máriaországában és hasonló orgánumokban… velük csak akkor lehet a siker reményében felvenni a kesztyűt, ha a szövegeikben fellelhető – becslésem szerint egy tucatnál nem több – alapvető logikai-argumentációs hiba kimutatásán keresztül tudjuk szövegeik nagy mennyiségét egyszerre hatástalanítani

d)    alternatív identitásképző narratívákat kell kialakítanunk (ezt nevezik a politikában mozgósító erejű nemzetstratégiai víziónak, vagy hasonlónak), amelyekben nem elsősorban a szaktörténészi eredményekre kell építenünk, hanem a leküzdeni kívánt narratíva illetve narratívák professzionális elemzésére, és annak meghatározására, hogy amazok a narratívák milyen célcsoportok milyen belső igényeit elégítik ki, és ennek megfelelően kell döntenünk. Amint az a b) pontban áll, a tény, hogy a mi narratívánk több tényt koherensebben képes leírni, azaz jobb projektben dolgozunk, nem homályosíthatja el azt, hogy mi is narratívát építünk, de jelentősen megkönnyítheti mind a megfogalmazást, mind az elfogadtatást

e)     mindenképpen erőfeszítéseket kell tenni arra, hogy a kommunikációs tér a lehetőségig nyílt maradjon. Zord médiatörvények keretezte zárt kommunikációs térben lényegében minden narratíva elhitethető, fenntartható a tömegkommunikáció üzemeltetői részéről. Erre nem szabad sajnálni erőt és eszközöket

f)      ezek után már csak az a teendőnk, hogy az általunk felkínált narratívát magasabb társadalmi presztízsűnek állítsuk be, elfogadását és terjesztését ily módon jutalmazzuk, míg az általunk korlátozni kívánt narratívát és elkötelezettjeit alacsony presztízsűnek, morálisan kétségesnek kell felmutatni.

Ezek a lépések nem szükségszerűen adnának jó eredményt egy szándéketikai alapú megközelítésben, következményeiket tekintve azonban annak a számára, aki jobb tripben utazik, azaz objektíve a szabadság és az emberi emancipáció, valamint a logikailag is értelmezhető, több tényt koherensebben és kevesebb igazolatlan segédtétellel leíró világképek terjesztésén dolgozik, következményeire nézve bizonnyal megnyugtató lehet. De ha nem így lenne is, ha igazam van, bizony ez az út.

Méltó visszhangot kapott Tóta W. írásában a szentkoronás-ősnépes Patrubány-nyilatkozat. Hallgattam az interjúváltozatát, valóban vérfagylaló hatást gyakorolt rám is.

Helyesnek látom azt a megállapítást is, hogy az efféle ügyek az ismert sajnálatos körülmények folytán nem veszélytelenek, nem marginálisak és nem érdektelenek, ebből viszont az következik, hogy alaposan el kell tűnődnünk azon, milyen eszközökkel  és milyen cél kitűzése mellett lehet eredményesen felvenni az ügyben a kesztyűt.

Hogy lehülyézzük őket (gyengébbek és akadékoskodók kedvéért: a Patrubány-nyilatkozatban fellelhető bizonyítási és levezetési módszerek alkalmazóit általában, az őstörténetre nézve pedig különösen), az elégtétel lehet  a végletes kilátástalanság okozta lesújtó érzetért, de alkalmatlan eszköz arra, hogy a dolog abszurditásának mélységeit azok előtt is megvilágítsuk, akik erre szorulnak.

Az egyes állításokkal vitatkozni, pontosabban az egyes állítások képtelenségét kimutatni – hibás, nem alkalmazandó érvelési megoldás, ugyanis itt valójában nem érvrendszerekről van szó, hanem igazságukat önmaguk előfeltevéseibe lehorgonyzó, világmagyarázatként használt rendszerekről, amelyek esetében a bizonyítékként feltálalt megállapítások kizárólag illusztrációi a változhatatlan, előre és véglegesen leszögezett és feltárt igazságnak. Tehát ha csak egyetlen egy ilyen állításról nem mutatjuk ki teljes bizonyossággal, hogy ökörség, akkor a hitrendszer igazságának, érvényességének érzete a megtámadottakban a maga teljességében fennmarad. Amúgy érdekes és figyelemreméltó, a külső szemlélő számára a jelenség azonosítására alkalmas mozzanat, hogy ezeknek a hitrendszereknek a terjesztői, mém-replikátorai sohasem érik be a még majdnem elfogadhatóval, hanem mindig túlmennek a racionálishoz hasonlító állítások határain – valójában a hitrendszer belső igazolását és a hívő bizonyosságát éppen a racionalitás meghaladása adja.

Ezeknek  a rendszereknek a levezetései természetesen tele vannak a legalapvetőbb logikai és érvelési hibákkal, amiképpen persze a Patrubány-nyilatkozat is, hemzsegnek benne az igazolatlan előfeltevések, az argumentum ad hominem-ek,  az abszurd végeredményhez vezető következtetések, az önellentmondások. Ezeket kimutatni ha nem is fáradságos, de hosszadalmas és száraz dolog, és a mém-replikátoroknak megvannak az eszközei az amúgy alapos észrevételek látszólagos hatástalanítására: „ti mondjátok ezt, akik minden lépésetekkel rúgtok egyet a szenvedő nemzet önbecsülésébe”, „a Habsburg-összeesküvés dzsungelharcosai még küzdenek, pedig Finnországban már nem is tanítják”, „összemosás” és a többi.

Akkor mi a megoldás?

A megoldáshoz az a megállapítás vezet el, hogy arra, amit blődlinek látunk, szükség esetén blődlivel is lehet válaszolni, hibás önkorlátozás, ha az érvelésben hasznos fegyverekről aufklérista gőggel vagy egyszerűen csak naivan lemondunk. Nem kell félteni a racionalitást, az majd helyreáll, miután a blődli segítségével lelepleztük az irracionális halandzsa fogalmi és szerkezeti tarthatatlanságát.

Lássuk a konkrét példákat a fentiek őstörténeti megnyilvánulásokkal kapcsolatos alkalmazására:

Ha az előadó titkos kódokra, rejtett ősigazságokra hivatkozik állításai alátámasztásául, akkor nyugodtan mondhatunk olyasmit, hogy „jól ismerjük már az efféle mesterkedést, mert az iszfahani kódex hun-magyar szószedete melletti nyilvántartási számon őrzik a Vatikán pincéibe rejtett könyvtárban azt a titkos kódexet, amely megjósolja, hogy a magyarság ellenségei a huszonegyedik század elején pontosan a te általad előadott okfejtéssel akarnak döntő csapást mérni a magyarság önbecsülésére, mert a hamis szkíta-hun-délamerikai vonallal leplezik el a teljes igazságot, azaz hogy a magyarság valójában a teremtés egyetlen ősnépe, és így az isten is magyar, a Szent Grál pedig a Baal-Aton-Semesh, azaz a Kettős Napisten Bálvány-Úr nevű, Balatonszemes fedőnevű településen nyugszik, Attila és Krisztus közös sírjában….”

Ha azt mondják, hogy a ’bacon’, a.m. szalonna a bakonyi kondák ízes kincsének hírnevét hordozza, nyugodtan mondhatjuk, hogy a ’cheap’, a. m. olcsó valójában arra utal, hogy az angol nyelv kialakulásának korszakában a jóféle csípős magyar paprikát már dömpingáron forgalmazták, ami persze az amerikai ősnépi kapcsolatot is igazolja.

Ha Jeruzsálem mint Hierosolyma, azaz Híres Sólyom jelenik meg az előadásban, akkor jelezzük, hogy nekünk mindig is gyanús volt Leningrád neve, hiszen közismert, hogy az orosz népviselet, a rubaska lenvászonból készül, és a név azt az ősi pillanatot rögzíti a történelem mélységes mély kútjának búvópatakjában, amikor a magyari nép felruházta később hálátlanná vált tanítványát, az oroszt.

Ha elfogadják, menjünk tovább, az ostoba szófejtések óceánja kimeríthetetlen. Ha viszont  azt találják rá mondani, a tényeknek megfelelően, hogy ’hülyeség’, akkor végük van: ezzel elismerik, hogy vannak bizonyos történeti, nyelvi és egyéb kritériumok, amelyek alapján a felmerülő szóhasonlításokat első abszurditási vizsgálat alá kell vetni, aztán meg persze vannak egyéb – indokolt esetben persze módosítható - eljárási szabályok is, amelyek lényegében a tudományos nyelvészetben jelennek meg, lásd a perfid akadémiát. Tehát a látszólag  irracionális szövegünk nagyon is racionális eredményre vezet: így igazoljuk azt, hogy ex falso quodlibet sequitur …

Tapasztalataink azt sugallják, hogy az érvelés külső jegyeit ekkorra már csak nyomokban magán viselő vitánkban kikerülhetetlenül az a mozzanat fog következni, hogy „ti, a nemzet ellenségei elvennétek a magyarság valódi múltját, hogy ellopjátok a jövőjét is, ezért támadtok bennünket, akik fényt derítünk a magasztos őstudás nemzetépítő erejű bizonyosságaira”.

Ettől egy átlagosan racionális, de tisztelettudó vitapartner visszaretten, akár a szentkorona becsmérlésétől… helytelenül. A megfelelő választ, mely kerülő úton elvezet a racionalitáshoz és egymással összemérhető érvényességű állításokhoz, az előbbiek értelmében fogalmazhatjuk meg…de erről majd később.

Az e heti ÉS-ben megjelent, a „Trianon és a holokauszt – a múlt jövője” című cikk tartalmas, empatikus, a heveskedő arroganciától jószerivel mentes szöveg, ugyanakkor a cikk utóéletén túlmutatóan is tanulságos lehet két lényegi kifejtési hibájára rámutatni.

Ezek egyike abban a módban található meg,  amiképpen a szerző a „modortalanság” szót használja.

Idézet a szövegből: „Egyszerűen kínos modortalanság, hogy a zsidók eltérő, sajátos tapasztalatai nem magától értetődően a magyarságon belüli kulturális különbségek, hanem a másság kódjai és jelei.”

György Péter megállapítása nem alapos. A „modortalanság” szó használata – nem metaforikusan vagy nem ironikusan - a következő előfeltevések esetén helyes:

-          van valami közmegegyezés arról, hogy a megnevezett tevékenység illemszabályba ütközik, vagy tevékenységek illemszabályba ütközőnek tekintett csoportjába sorolható

-          ez az illendőséggel kapcsolatos közmegegyezés ismert és elfogadott abban a kulturális közegben is, amelybe a tevékenységet végző személy tartozik – ha nem tartozik bele, akkor a közmegegyezés nyilván nem érvényes rá, tehát tevékenysége nem lehet a maga körében normasértő, így nem nevezhető modortalanságnak. A modortalanság kategóriája nem lépi túl a kulturális közmegegyezések korlátait és nem kezelhető általános, természeti vagy örök érvényű szabályként.

György Péter  e szóhasználatának normasértő volta - és egyben megközelítésének lényegi hibája -  éppen erre a második előfeltevésre vezethető vissza. Nem lehet olyanokon illemszabályokat számon kérni, őket ez illemszabályok megsértőiként azonosítani, akiknek kulturális közegében ezeket az illemszabályokat nem tekintik mérvadónak. Nem célravezető – és az egész közéleti szerepfelfogás kibicsaklik e hibán – azzal a feltevéssel élni, hogy a mi általunk ismert és alkalmazott vagy számon kért norma szükségszerűen alkalmazandó, aki meg áthágja, az „szalonképtelen”.

A szalon már rég nem működik, azaz a véleményformáló leginkább magát zárja ki abból a kulturális közösségből, amelynek nagyobbik része nem fogadja el az ő illemszabályait és  erkölcsi ítéleteit. Ezt lehet az idők és a társadalmi közeg romlásának érzékelni – csak éppen semmi haszna. Lehet azt mondani, hogy György Péter valamely magasabb instancia illemtani és morális ítéleteit közvetíti – de ezeknek az ítéleteknek az érvényességéről meg kell győznie azokat, akik más ítéleteket vélnek érvényesnek.

Az ítéletek érvényességének összemérése elkerülhetetlen, nincs az az intellektuális póz, amely vissza tudná hozni az értékfölényt, a tematizálás monopóliumát, ha elveszett.

Egyébként az idézetben foglalt, a zsidók tapasztalatainak és a magyarságnak a viszonyáról szóló  állítást a fentiektől függetlenül -  azaz a György Péter szövegében felsejlő  illem- és morál-felfogás érvényességének feltételes elfogadása mellett – sem lehet alappal modortalanságnak tekinteni, mivel egyszerűen egy viszonyrendszerre vonatkozó értékítéletmentes állítást tartalmaz, amelyet sokan a normasértés legcsekélyebb szándéka nélkül elfogadnak, de ennek taglalása már tárgyi kifejtést igényelne.

A másik észrevétel: a történelemszemléletről szóló vitákban létfontosságú a történelemről szóló politikai célzatú vagy identitásképző narratívák megkülönböztetése a történettudomány leíró narrációjától – ha csak nem kívánunk a „történelmi múlt kibeszéletlensége” és hasonló botorságok foglyaiként olyan véleményformálói cikkek írásával méltatlanul sok időt eltölteni, amelyek egyetlen hozadéka az, hogy más véleményformálói cikkek megírását generálják. A történelmi tényekről szóló szaktörténészi elbeszélésnek és a történelemről szóló politikai narratíváknak csak a tárgya azonos, egyébként lényegében semmi közük egymáshoz. Bármilyen eseménysorról lehet megfelelő levezetési hibák alkalmazásával bármilyen kicsengésű politikai vagy identitásképző narratívát alkotni. Ez utóbbiak egyszerűen mindig korrigálni képesek a mégoly hiteles és az ítéletek megváltoztatásra alkalmas megállapítást – tekintettel arra, hogy tetszőleges számú és mélységű levezetési hibát képesek magukba fogadni.

Létmódjuk a rekombinálódó mémeké, nem pedig az induktív, eredményről eredményre, tényről tényre haladó vizsgálaté. Pólóboltokban, identitást adó viseletekben, közösségi hangulatokban és autodafékban élnek, nem akadémiai vitákban. Az persze igaz, hogy a történésznek tudnia kell arról, hogy eredményei milyen politikai narratívák építését könnyítik meg az adott közegben, ezek milyen következményekkel járhatnak, és helyes, ha kifejtésmódjában ezt figyelembe veszi.

Egy extrém példával: ha egy társadalomban széles körben él a közmegegyezés, hogy a bőséges esőt leginkább szűzlányok feláldozásával lehet kieszközölni az isteneknél, akkor kérdés, hogy ennek a társadalomnak a felvilágosult elitjéhez tartozó tekintélyes időjós és véleményformáló mondhat-e olyan mondatokat, hogy "kétségkívül idén nagy szárazság várható, s ilyenkor is nagyon fontos, hogy óvón őrizzük leányaink szűzi tisztességét, akikre magasztos feladatok várhatnak"...

A történettudomány talán leírható olyan narratívaképzésként, amellyel kapcsolatban azzal az előfeltevéssel szokás élni, hogy érvényesül benne két feltétel:

a) a történettudomány kánonjába tartozó narratívák bizonyos tudományelméleti megalapozottságú eljárások alapján igyekeznek számot adni az ismert tényekről és azokat csak vélelmezett jelentőségük és a kauzalitásokkal kapcsolatos vélelmezett összefüggéseik alapján szelektálják, de nem tagadják a valamilyen alapon konszenzuálisan tényként meghatározható ismereti elemek egyikét sem
b) kommenzurábilisak, azaz állításaik magyarázó ereje és koherenciája legalábbis elvileg összemérhető a körülbelül ugyanarra a tényanyagra épülő más állításokéival, tehát érvényességük nem önmagában való, hanem más lehetséges interpretációkkal való összehasonlításban mérhető meg, ekképpen relatív.

E feltételek hallgatólagos elfogadottsága miatt a történettudósokként azonosított személyek állításai bizonyos tekintéllyel bírnak és többnyire elfogadják azokat a tények lehetséges és korrekt interpretációjaként.

A baj akkor következik be, ha ezeket az állítások szövegazonosan behelyezhetők a politikai vagy identitásépítő motivációjú narratívaképzés közegébe, amellyel kapcsolatban a fenti két előfeltevés egyike sem helytálló, sőt, kifejezetten az állítható, hogy a politikai vagy identitásépítő motivációjú narratívaképzés kifejezetten természetének megfelelően jár el, ha a tényeket szelektálja, nem veszi figyelembe a tudományelméleti megalapozottságú eljárásokat, de még a logikai-argumentációs hibák elkerülésének igényét sem, illetve arra törekszik, hogy állításai ne legyenek összemérhetőek más állításokkal, hanem az igazságnak vagy az egyedül helyes interpretációnak tűnjenek fel.

Ekkor a „történettudós” állítása közvetlenül a politikai vagy identitásépítő narratíva hivatkozási alapjává lesz. A hangsúly a „közvetlenül”-ön van, hiszen a politikai vagy identitásképző narratíva kialakításának nincsenek kötelező eljárási szabályai, tehát mindenre és mindennek az ellenkezőjére hivatkozhat, azonban ha e hivatkozáshoz hozzáadódik a „történettudomány” tekintélyére való megalapozott hivatkozás lehetősége, az a politikai narratíva önmagán kívüli érvényességének látszatát erősíti.

Elkerülheti-e a történettudós, hogy állításai, de legalábbis értékelései közvetlenül beemelhetők legyenek politikai vagy identitásképző narratívákba, ha ezt az adott társadalmi-politikai kontextus miatt a tisztesség indokolja? Igen, elkerülheti, de legalábbis kísérletet tehet rá, azzal, hogy nem fogalmaz meg bizonyos típusú leegyszerűsítéseket, hanem ha ilyen kísértései vannak vagy ilyen helyzetekbe kerül, vigyáz arra, hogy állításainak érvényességi kereteit pontosan kijelölje. Ez többnyire nyakatekert mondatok generálásával jár, de valószínűleg megéri.

Romsics megtette ezt az elővigyázatossági intézkedést? Nem tette meg. Hibáztatható ezért? Igen. Ez a hibája egy lapon említhetővé teszi őt magukat történettudósként illegető kurzusribancokkal? Nem. Tendenciózusan antiszemita szövegek előállítóival? Nem. Bulvárnyikhaj szerepbe rögzült, felelőtlenül és formátlanul nyilatkozó akadémiai doktorokkal? Nem.

Kedves Bruck András – abban a reményben, hogy ez a tegnap megnyitott blog valamikor majd eléri az Ön és olvasói figyelmének küszöbét, itt és így fűzök néhány - szakmainak és nem politikainak szánt - megjegyzést az Ön e heti véleménycikkéhez.

Nehéz elkerülnöm a kísértést, hogy azzal a ravaszkodó nyelvi trükkel éljek, mely szerint „Ön nálam is sokkal jobban tudja, amit megfontolásra ajánlok”, csak hát valóban ez lehet a helyzet, ezért fogalmazok meg magamnak vélelmeket, hogy hát miért is azt írja, amit ír – de ezeket is említetlenül hagyom, amennyiben nem vezethetők le magából a szövegből.

Mindenekelőtt: ne éljen a reductio ad hitlerummal (az olvasónak: http://en.wikipedia.org/wiki/Reductio_ad_Hitlerum ). Akkor se éljen, ha az a véleménye, hogy az analógia helytálló, s akkor sem, ha valamely frissebb olvasmányélménye vetíti a horizontjára a képet, mint Matolcsy miniszter úrnak a harmincéves háborút. Az európai konszenzus által az „abszolút gonosz” megtestesüléseként megjelölt s így teljességében elutasítandónak látott jelenséggel való analógiába állítás ugyanis minden további árnyalást és közvetítést lehetetlenné tesz. Ami hitleri, az elutasítandó, azzal az egyetlen szalonképes viszony a teljes szembenállásé.

Függetlenül attól, hogy így látja-e a dolgokat az orbáni rendszer kapcsán vagy sem, s attól is függetlenül, hogy osztja-e a „reductio ad hitlerummal” kapcsolatos módszertani aggályokat, azt érdemes megfontolnia, hogy ez a fordulat a fentiek miatt nem alkalmas sem részletes helyzetleírás, sem stratégiai kifejtés megalapozására, sem a cikke megjelenésének helyéből vélelmezhető célközönsége, sem az „ellentábor” olvasatában.

Nem alkalmas pedig éppen azért, amit - Haffnert idézve – leír: „telt ház előtt játszottak a mozik, a színházak, kávéházba jártak az emberek” – a jelen helyzetre az analógiák természetéből adódóan rávetülő iszonyatos kép, a hitlerizmusé megáll, működésképtelenné válik. A telt ház előtt játszó mozik, a mindennapi normalitás képéből visszafelé nem következtethetünk a lopakodó hitlerizmusra, mivel ez a kép éppen az „abszolút gonosz” asszociációi miatt összeférhetetlen a normalitás jelen életünkben tapasztalható elemeivel. És ugyanezen okból alkalmatlan ez a toposz az orbáni rendszert felszámolni kívánók számára bármilyen konkrét stratégia megalapozására. Ahol a hitlerizmus képe vetül a jelen viszonyokra, ott nincs közvetítés, nincs kiegyezés, nincs részletes elemzés, ott az amálekiták vannak.

Az „ellentábort” pedig a spindoktorok jóelőre ellátták a hitlerista vagy fasiszta analógiákat a tudatukban letiltó mémekkel, „a fasisztázók és nácizók magyarellenesek” stb. Ezeket ismét ki lehetne gyomlálni onnan, de csak hosszú és fáradságos munkával, addig a reductio ad hitlerum ott is működésképtelen.

Óvatos, rávezető analógiákat kell alkalmazni, ha egyáltalán, olyanokat, amelyekkel kapcsolatban még nem alakították ki az immunreakciót, például a salazarizmusét vagy francóizmusét, és innen lehet tovább vezetni a hitlerizmus képei felé, de e tekintetben mindig az olvasóra bízva a szentencia kimondását. A „bolsevik” analógia, mely szintén előkerül írásában, ha nagyon részletesen kifejtik, jól alkalmazható, ugyanis az antikommunizmus megdöbbentő ellenpontja lehet a „permanens forradalom”, az absztrakt és megfellebbezhetetlen igazságosságra és a történelem ítélőszékére hivatkozó, a garanciális jogrendszert korlátozó hatalomkoncentráció és az antiimperialista békefelvonulás.

Az Ön által szintén szóba hozott békeharcos felvonulással kapcsolatban például jól kiaknázható lett volna az Asszad-analógia: milyen típusú rezsimek vonultatják fel százezerszámra a kormány híveit szimpátiatüntetésekre és mit érnek el vele? Látta vajon, hogy a „baloldal” tudatosan, megfelelő erővel felmutatta volna ezt az analógiát, a „békeharcos felvonulás” félszeg, a bénultságra alibit kereső túldimenzionálása helyett? Én nem… Vagy felmerült-e analógiákban a líbiai forradalom vezetőjének a formális és intézményes hatalmi struktúrák fölé emelkedő, a  közvetlen nemzeti és ideológiai felhatalmazásra építő faluparlamentes népi demokráciája, és a forradalom vezetőjének pályaíve? Hitlert el kellene már végre bocsátani a szolgálatból.

A „fideszes tanárnőt” pedig (aki könnyen lehet egy kezdő fogalmazó is egy periférikus kormányirodán, egyremegy), ha hatékonyan akarnak fellépni a jelenség ellen, egyszerűen mém-replikátornak, adatközlőnek kell tekinteni, azonosítani kell a szövegében megtalálható állítás- és következtetés-struktúrákat (erről majd bővebben máskor), és egyrészt ki kell dolgozni a terjedésük megakadályozásának professzionális eljárásait, másrészt pedig  fel kell mérni, hogy az így kialakított struktúrák milyen igényeknek felelnek meg, miért vonzók annyira, amennyire, és meg kell próbálni ezeket az igényeket vagy másképpen kielégíteni, vagy az alacsony és elutasítandó társadalmi státusz képzetével társítani. A morális magaslatról történő - vagy sajnálkozó - elutasítás teljesen hatástalan, ha épp nem kontraproduktív.

A cikkében Ön érzékelhetően narratívát épít: a „kormánypártiak aláírták saját halálos ítéletüket”…”életük zátonyra fut”, a kék orrú Malév-gépek fájó hiánya a liberális lelkekben… és így tovább, árnyalatlanul egy irányba mutató képek és képzetek, a meghozott ítélet illusztrációiként… Ez helyes kommunikációs törekvés, de amíg a narratíva épül és nem ért el egy adott elterjedési szintet, addig nem szabadna egymással össze nem függő, dramatizált, önmagukban nem helytálló vagy a kívánt konklúziót alá nem támasztó, vagy már ismert kommunikációs ellenszerrel rendelkező, cáfolható illusztrációkkal alátámasztani - mit keres itt a balliberális szempontból is fölösleges közpénztemetőnek tekinthető Malév és a feltehetőleg európai pénzekkel házaló jobbikos, egyebek mellett?  Ha a narratíva már elterjedt, és hivatásos meg amatőr mém-replikátorok ontják rekombinálódó változatait a médiában és a magántereken, akkor már mindent elvisel. De addig csak óvatosan.